Szemét

Tavasszal mindenhol virágoznak a növények. Méz illata száll felénk, ha elsétálunk egy fa mellett, s gyönyörű színekben pompáznak az árvácskák.

Nagy élvezet kicsit kimozdulni, és mindezt megtapasztalni, magunkba szívni a Nap, simogató sugarait.

Sokkal kevésbé élvezetes az, ami még körülvesz bennünket. A természet maga is így gondolja, már nem bírja elviselni, amit az ember tesz vele.

A kerítések mentén összehordja a szél a műanyag flakonokat, a papírdarabokat, vagy bármi mást, ami csak úgy kiesik egészen véletlenül a kezekből.

A buszmegállókban, messziről úgy tűnik, még mindig tél van, mert a megszámlálhatatlanul sok cigaretta csikk miatt fehéren virít az a sáv, ahova az utasok elhajítják őket, mert éppen érkezik a busz.

Még az iskola előtt is ott hever a rengeteg csikk, pedig ott álldogál a kuka.

A rendben tartott házak elé egyszerűen ledobják a teli szemetes zsákokat, hogy másnak kelljen eltakarítani.

 A parkokban, tavak környékén, a térkövezett, fűvel beültetett, virágzó helyeken nem lehet úgy végig menni, hogy ne lépjünk bele a sétáltatott kutyák ott hagyott ürülékébe.

A kitett gyűjtőkukák már nem soká bírják, mert még akkor is gyömöszölik bele a szemetet, amikor teljesen megtelt, s ami kihullik belőle, azt viszi szana-szét a szél.

Az erdőkben sem jobb a helyzet. A nyugalom, a tiszta friss levegő lassan csak szép emlék lesz.

Mára ismét szerveztek takarítást, ezért a gyerekekkel pénteken végig mentünk a kijelölt részeken, és összeszedtük a szemetet. A Hármashatár kft dolgozói folyamatosan igyekeznek széppé tenni a községet.

Nézzük meg, milyen pedagógiai tartalma, üzenete van ennek az akciónak?

A szemeteléssel nem csak a környezetünket szennyezitek, hanem gyermekeitek lelkét is.

Ezt üzenitek: Dobálj csak el mindent, majd más rendes ember úgyis összeszedi helyetted.

Ezek a gyerekek, a ma szemetet szedők mások felelőtlenségét, mások rendetlenségét, mások nem törődömségét hozzák helyre.

Az iskolában rászólunk a tanulókra, hogy ne szemeteljenek, összeszedetjük velük, amit eldobtak, de kilépnek az ajtón, és rögtön szembesülnek azzal, hogy amikor majd felnőnek, már nem kell ezt megtenniük, mert akkor már szabad ezt is.

Azért kellenek ezek az akciók, mert a természetet óvnunk kell, vigyáznunk kell a tisztaságra, mindannyiunk feladata figyelni a környezetre akkor is, ha rengeteg olyan ember él körülöttünk, aki ezt nem teszi. Mert a helyes magatartás és cselekedet nem attól függ, hogy milyen népszerű, hogy mennyire sokan teszik, s hogy van-e látszata, vagy éppen kapsz-e érte valami jutalmat. Azt csak úgy tenni kell.

Naponta lehet a jóra tanítani, nem csak a saját gyermekünket. Mindenkinek példa, ha látja, hogyan bánunk azzal, amire már nincs szükségünk. Muszáj megtanítanunk a gyerekeknek, hogy nem lehet tönkre tenni mindent magunk körül. Nem tudunk mindent megvenni újra, nem pótolható bármi.

Példát mutatni nem csak azzal lehet, hogy Nobel díjat kapunk. Itt egy óriási lehetőség. De lehet kérem nem élni vele, lehet szennyezni az internetet is, mocskolni mindent, ami csak körülvesz bennünket, nem törődve az okozott károkkal. Lehet, persze, hogy lehet, hiszen általában úgyis vannak olyan emberek, akik egyszer csak rendet tesznek, vagy éppen túlélik az okozott károkat.

Úgy gondolom, ezzel kellene törődni, odafigyelni, munkálkodni ezen. A mai nap egy lépés, amivel megőrizhetjük községünk szépségét. Becsülni kellene azt, ami van. A megbecsülés az egyik legfontosabb dolog az életben. Szenvedünk a hiányától, mert ha nincs megbecsülés, akkor megerősödik a rossz, az ártó rombolás. S lehet, hogy egyszer csak eltűnnek azok az emberek, akik feltakarítják a bűzös mocskot.

S még egy gondolat. Lehet úgy is élni, hogy csak a saját részemmel törődöm, azt tartom rendben, és a többi nem érdekel, kint eldobom azt, ami már nem kell, de a szél nem ismer kerítést, nem ismer határokat, befújja a szemetet mindenhova. Nem menekül senki előle, de sok mindent lehet.

 M 

Ne-felejcs

Három évvel ezelőtt kezdtük el írni a blogot. Célunk az volt, hogy minden napra valamilyen témában olvashassatok tőlünk írásokat, láthassatok képeket, fotókat.

Aztán az élet valahogy másképpen gondolta, és a történések meggátolták, hogy többen írhassanak.

A blog neve megváltozik. Mától a Ne-felejcs néven találkozhattok vele. Továbbra is lehet témákat javasolni, természetesen privát üzenetben, mely foglalkoztat Benneteket, melyről szeretnétek olvasni.

Hogy a név mit takar, mindenki fogalmazza meg magában, és talán ugyanarra következtet, ami miatt ezt a nevet választottam.

A facebook oldalt a hétvégén törölni fogom, saját oldalamon, és közvetlenül a blogon olvashatjátok a bejegyzéseket.

Rajkáról, a falu történetéről könyvet írok, ezért most nem teszek ki semmit, ami a régmúlttal kapcsolatos. Ha valaki tud ebben a témában segíteni, szívesen fogadom, szintén privát üzenetben vagyok elérhető.

Ez a munka időigényes, és nagy kitartás, odafigyelés és energia szükséges hozzá. Csak segítő, és pozitív, előre mozdító gondolatot szeretnék kérni, hogy a könyv minél teljesebb legyen.

A blogot mindenkinek ajánlom továbbra is, aki szeret gondolkodni, aki kedveli az ízléses, értékes dolgokat, a művészetet, nem idegen tőle a kultúra.

A Ne-felejcs egy olyan oldal, ahol kedvetekre válogathattok a már megírt írások között is, mert természetesen az archívumban ott lesznek ezek is.

A változás, a frissülés, az újítás mindig rizikó, mindig félelmetes, de ha nem lépünk, és nem próbálkozunk meg vele, akkor hamar lesz minden unalmas, vagy éppen megszokott, de akár értelmetlen is.

Az internet nagyon sok jó dolgot rejt, és lehetőséget biztosít arra, hogy a hasonlóan gondolkodók egymásra találjanak.

Gondolkodjunk! Ne hagyjunk fel ezzel a hasznos tevékenységgel, s ha ehhez kell néha egy-egy indító foszlány, melyet a blogon megtaláltok, akkor már megérte működtetni.

M

 Kép: http://old.szememfenye.hu/hir/Indul-a-Nefelejcs-Klub

Tavasz

Az évszak, melyet sokan vártak bekopogott az ajtónkon.

Az idei tél nagyon hidegre sikerült, s még ma is érezzük bőrünkön csípős leheletét, mely nem hagyja elfelejteni, milyen hosszú három hónap áll mögöttünk.

Akaratosan támadta minden porcikánkat, pusztítóan és kegyelmet nem ismerve fagyasztotta meg a vizet, a talajt és az emberek szívét.

A jégbe zárt gondolatok talán felolvadnak, de az is lehet, hogy soha ki nem engednek. Nyílnak a virágok, dalolnak a madarak, s az ablakból kinézve csodásan süt a nap.

De csak az ablakból nézve érezhetünk így. A látszat csal. Ha bent maradunk, örökre azt hisszük, kint páratlanul szép tavaszi idő van, ha kilépünk, arcunkba kíméletlenül csap a hideg szél pofonja.

Képzelhetünk magunknak remek időjárást, szidhatjuk azt, aki szerintünk felelős a mínusz fokokért, de mit érünk vele? Mindegy, mit gondolunk, ha kint vagyunk, mi fázunk, s hiába kívánjuk a melegséget, ha nem kapjuk meg.

Bent is maradhatunk, s nézelődhetünk az ablakon keresztül kifelé. Nevethetünk azokon is, akik kimerészkednek, akiket nem tart fel a szél, akik ellenállnak a ridegségnek, szidhatjuk őket, mert tükröt tartanak elénk, hogy ők milyen bátrak, meg merik lépni azt, amit mi nem.

Képzelhetjük azt is, hogy kint minden szép, s hamarosan tényleg olyan meleg lesz, amilyet szeretnénk, csak ki kell várni. S több, mint valószínű, nem jön még a jégkorszak. Bölcsebb bent maradni, jobb kivárni.

Megújulni, változtatni, valamit jobbá tenni, kiállni a jóért mindig nehéz, mindig veszélyeket rejt, és általában nem is népszerű.

A tavasz is tudja ezt, mégis minden évben eljön hozzánk, kivirágzik, akkor is, ha alig vesszük észre szépségeit, a madarak akkor is dalolnak, ha a megszámolhatatlanul sok autó robogása szinte elnyomja éneküket, akkor sem hagyják abba, ha az emberek inkább a varjak károgására figyelnek, mert az félelmetes, és jó hangos.

A tavasz tudja, hogy lehet madárdal nélkül élni, és a művirág is színes, no meg jó igénytelen is, nem kell vele törődni.

De a tavasz tudja, hogy nélküle nem jön el a nyár. Először neki kell előkészíteni mindent. El kell vetni a magokat, helyre kell hozni azt, amit a tél elrontott, tönkre tett, meg kell javítani, ami elromlott.

Figyelmesen, kedvesen fel kell melengetnie a jegesre dermedt gondolatokat, mert, ha megengedi a nyárnak, hogy átlépje őt, hogy eltapossa, akkor minden széttörik. A hirtelen forróság és a fagy egymás ellenségei.

Megújulunk, vagy tönkre megyünk? Bent maradunk, vagy kilépünk? Várunk, vagy teszünk valamit? Észrevesszük a szépséget, vagy helyettesítjük értéktelennel? Hallgatjuk a csicsergést, vagy félünk a károgástól? Mi döntjük el.

A tavasz három hónapig marad, aztán elmegy, és jön a forróság. Ha felkészülünk, kibírjuk, ha nem, nem a tavasz tehet róla.

A blog hamarosan megújul, átalakul. Nem sokára meglátjátok.

Legyen szép a tavaszotok!

M

Fotó: Scháling Anita

Ceruzák

A boltokba belépve a bőség zavarával találkozunk. A papír-írószer üzletek a kánaánt jelentik azok számára, akik szeretik a szép tollakat, ceruzákat, füzeteket.

Hogy válasszuk ki, mikor mivel írjunk? Nem is olyan könnyű feladat.

A ceruzák írásra alkalmas részei különböző puhaságúak.

A 9H-6H-s íróeszközökkel nem tudunk határozott nyomot hagyni a papíron, mert nagyon kemények.

A HB jellel ellátottak közepesen kemények.

A legpuhább a 6B.

Szerkesztéshez, mértan órákra inkább kemény ceruzát használjunk, mely H-2H jelzésű.

Ha erősebb vonalat szeretnénk húzni, B-3B a megfelelő.

A HB-s ceruza rajzoláshoz, íráshoz nagyon jó, mert a középmezőnybe tartozik.

Legnagyobb dilemmába azok a szülők kerülnek, akiknek elsős lesz gyermekük.

A cégek kínálnak hajlíthatót, háromszögletűt, sokszögletűt, henger alakút, szilánkmenteset, könnyen hegyezhetőt, pettyeset, csíkosat…

Manapság a lakkozatlant ajánlják, mert abban nincs méreganyag.

A grafitot 1564-ben találták fel Angliában, s nem is kellett sokat várni, hogy írhassunk az első ceruzákkal.

1761-ben Kaspar Faber gyártotta az első ceruzákat nagyobb mennyiségben.

A gyermekek tolltartója telis tele van ceruzákkal. A felét elveszítik, a másik részével írnak.

Mire van igazán szükség?

Közepesen kemény, csúszásgátlóval ellátott, háromszögletű talán a legjobb. Nem kell nagyon drága, nagyon színes, és nagyon sok, mert felesleges a gyerekeket ilyen versengésbe belevinni.

Nem fontos, hogy ki milyen drága ceruzával rendelkezik, mert ettől nem fog jobban írni. S most direkt nem írtam azt, hogy szebben, hiszen a kis elsősök, sőt az alsósok esetében nagyon helytelen azt nézni, hogy ki mennyire írja pontosan a betűket. Ez csak kudarcélményt okoz nekik, idegesek lesznek, megutálják az írást, pedig később nagy szükségük lesz rá.

Az lenne a jó, ha előbb-utóbb annyira megtanulhatnának írni, hogy minden szorongás nélkül, könnyedén, a saját egyéniségüket ebben is megjelenítve tudnának nyomot hagyni a papíron.

Ehhez a megfelelő ceruza nagy segítség lehet. A szülőnek csak annyi a dolga, hogy minden este szépen kifaragja a gyermeke ceruzáit, majd szépen lassan megtanítja arra, hogy saját maga is el tudja végezni ezt a műveletet.

S itt sem a tökéletesség a lényeg, hanem a rendezettség. Az írás eszköz, a tanulás, az önkifejezés eszköze. Nagy örömet okozhatunk egy-egy szépséges ceruzával, vagy különleges íróeszközzel, de ne gondoljuk, hogy ez a meghatározó.

Hallottam, hogy van olyan iskola, ahol a gyermekek kapnak egy darab textilt, és egy szabásmintát, majd ebből valamelyik családtag, aki tud varrni, járatos a kézimunkában, elkészíti a tolltartót. Milyen remek érzés az, ha a gyermek azt a tolltartót hordja magánál évekig, vigyáz rá, óvja, amit a nagyi, vagy az anyu, vagy akár a testvér készített. Annak értéke van, és biztosan nem veszíti el, nem dobja el. A bele való írószereket az iskolában kapja meg, mindenkinek egyforma, jó minőségű ceruza áll rendelkezésére.

Első évben egy speciális krétát használnak, mely a fejlődésben lévő kézcsontozatának megfelelő.

A ceruzák között sincs csak fekete vagy fehér. Sok-sok szín létezik, sok fajta, sokféle minőség. A vevő választ, eldönti, melyik kell, de utána neki kell írnia vele.

Írjatok naplót, levelet, jegyzetet, sütirecepteket, bármit, amit később gyermeketek nagy becsben tart majd, mert Ti alkottátok!

M

Fotó: Scháling Anita

Gyermekfilm

Ma egy nagyon kedves igazán gyermekeknek való kisfilmet ajánlok Nektek.

Hat percet kell rászánni, és egy hosszú beszélgetést.

Amikor gyermekekkel filmet nézünk, mindig beszélni kell a látottakról. Nem elég egyszerűen leülni a tévé elé. Először lehet, hogy nehezen megy, de később rákapnak az ízére és nagyon fogják élvezni.

Sok haszna van az ilyesfajta filmezésnek. Bővül a szókincsük, elmondják, mi tetszett nekik, mi nem, feldolgozzák a hozzá kapcsolódó érzéseiket, félelmeiket, gondolkodnak, önbizalmuk nő, a család együtt tölt néhány percet, s közben ismerkednek egymással. Rájön, hogy a véleménye számít, de sokat kell még tanulnia. Rá lehet vezetni arra, hogy úgy mondjon véleményt, hogy közben figyel arra is, mit mond, s az milyen jelentéssel bír. Megtanulhat meghallgatni másokat, együtt gondolkodni a többiekkel. Nem kritizálásra gondolok, vagy arra, hol találjon hibát, negatívumot a filmben. Erre is ki kell térni, de nem ez a lényeg.

Az Alan Barillaro rendezése alatt megalkotott kisfilm nem csak cuki. No persze az, mert az ember legszívesebben a kezébe venné a kis csöppséget és simogatná, becézgetné, de ennél sokkal több van benne.

A cukiság sem öncélú, oka van, ahogy annak is, hogy ennyire szürreálisan, mértéktelenül édes, cirógatni való piciség a főszereplő. A gyerekek is pontosan ilyenek, ezért nehéz nekik nemet mondani.

A kis madárka olyan védtelen, fél mindentől, ami a nagyvilágban körülveszi. Születésétől fogva anyukája táplálta, óvta, vigyázott rá. Neki nem kellett egyebet tennie, csak nőni. Most viszont megváltozik minden. A mamája tudja, hogy meg kell őt tanítania sok-sok dologra, mert hamarosan saját magának kell boldogulnia.

Megpróbálja őt biztatni, mutatja neki, hogyan kell ennivalót szerezni. Nem adja a szájába a falatot, mert tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy az utóda életképes legyen. Ehhez viszont bátorság kell. Ott a víz, a tenger hullámai, mely időnként kicsap a partra. Ott az aggódás, a féltés.

Az anyuka türelemmel és szeretettel segíti gyermekét, de nem szolgálja ki, és nem enged a követelésnek sem. A madárka hiába kéri az ételt olyan édesen, szívbe markolóan, minden húrt megpengetve, könyörögve, ő azt akarja, hogy gyermeke saját maga tudjon enni, és ételt szerezni. A maga kis világában megmutatja, mikor szeretjük jól gyermekünket. Nehéz feladat.

A madárka fél, elbújik, de aztán mégis erőt vesz magán, bízik anyukájában, és próbálkozik. Rájön a praktikákra, gondolkodik, figyel a környezetére, és kitalálja a saját módszereit, ötleteit.

Végül legyőzi félelmét, és a társai hasznára válik. Bátor, vidám, életrevaló pindurka ugri-bugri libucmadárkává válik.

Felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt tanulságos, de szórakoztató rövidfilm a Piper.

A mai legújabb technikákkal megvalósított alkotás, azok számára, akik kézzel készített rajzfilmeken nőttek fel, talán túl sterilnek számít, de ez mit sem von le pozitívumaiból.

Hat percben számtalan apró részletre odafigyelve, kidolgozva, igazi mondanivalóval felruházva készítették el a kis „mesét” gyermekek és felnőttek számára. Egy film ugyanis nem lesz attól gyermekeknek való, hogy gyermekek szerepelnek benne. Erre jobb, ha odafigyelünk.

M

Fotó: Scháling Anita