Az éneklés öröme

Ma ismét egy olyan témáról írok, mely nem adatik meg mindenkinek, pedig könnyen elérhető lenne.

4 éve már, hogy megalakult a Vox Carissima, és azóta is hetente tartunk próbákat. Sok-sok érdekességen és tanulságon mentünk együtt keresztül.

A fejlődés nemes és dolgos útján haladunk, mely különleges érzést ajándékoz nekünk, amikor egy-egy lépcsőfok megtevése után magunk is halljuk, és tudjuk, előrébb jutottunk.

Csak így van értelme, ha mindig van egy újabb fok, melyre ráléphetünk, s már látjuk is, hova érünk, ha folytatjuk.

Az apró kánonok éneklésétől a bonyolultabb kórusművekig vezet a fejlődés, mely ritka örömben részesít bennünket. Nem lehet szavakkal leírni, milyen érzés, amikor megszólal a kis nappaliban egy háromszólamú Bartók mű, s mi tudjuk, hogy ezt együtt alkottuk meg, együtt hoztuk létre. Minden tag egyformán fontos, egyformán oda kell, hogy tegye magát ahhoz, hogy egy nem mindennapi megformálás létrejöjjön.

Nem élünk nagyvárosban, itt nem voltak nagy múltú kórusok, és nem dolgozunk semmilyen anyagi és más támogatással, de van valamink, ami sokat ér, és ami összetart bennünket.

Tanulnunk, fejlődünk, igyekszünk, és akarunk. Akarjuk, hogy legyen kórusunk, akarjuk, hogy szép műveket, dalokat énekeljünk.

S ami a legjobb az egészben, mindemellett jól érezzük magunkat ezekben az órákban, nevetünk, vidámak vagyunk, s megtapasztaljuk egy jó közösség fontosságát, jelentőségét.

Nyitottak vagyunk, bárkit befogadunk, aki azonosulni tud ezekkel az elvekkel. Mindig van tagfelvétel, s a beilleszkedést is megkönnyítjük azzal, hogy tagjaink kedves emberek.

Mindegy, hány szereplésünk van, nem ezért próbálunk. Egyszerűen szeretünk énekelni, szeretjük az összhangot, melyet magunk teremtünk meg, a harmóniát, miközben figyelmünket megosztjuk a saját és a többi szólam között.

Láthattok, hallhattok bennünket a neten, s néhányszor élőben is. Tartogatunk még sok meglepetést, hiszen Nektek is örömet szeretnénk szerezni az általunk előadott zenékkel.

Örülünk annak is, hogy van sok kedvelőnk, akik régen az összes koncertünkre eljöttek, és ma is figyelemmel kísérik munkánkat, biztatnak bennünket. Köszönjük nekik, hogy mellettünk vannak!

Az együtt éneklés örömét csak az együtt éneklők tapasztalhatják meg, azok, akik számára fontos szerepet tölt be a zene, és akik nem mellékes, elhanyagolható, másodlagos dolognak tartják a közösen létrehozott színvonalas, sokszínű, lelkesen előadott produkciókat.

Boldog 4. évfordulót Vox Carissima!

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/%C3%A1bra-sz%C3%A1m-sz%C3%A1ma-%C3%A1tl%C3%A1tsz%C3%B3-h%C3%A1tt%C3%A9r-3579202/  

70 év

Jubileumok jönnek, mennek, vagy tudunk róla, vagy nem. Pénteken Mosonmagyaróváron ünnepelnek, mert zeneiskolájuk immár 70 esztendeje működik, és fogadja a zenét tanulni vágyó növendékeket.

Két évig én is tanulója voltam az intézménynek, Mosonban szolfézs és zongoraórákat kaptam hetente kétszer.

Nagymamám és anyukám kísértek kedden és csütörtökön délután busszal, s vártak meg, amíg az óráim tartottak. Akkoriban egyedül én jártam zeneiskolába Rajkáról.

Emlékszem, amikor először beléptem a társalgóba, hogy ott várakozzam. Barátnőm lett éveken át az a lány, akivel egy osztályba kerültünk, s a két óra közötti szüneteket együtt töltöttük. Csatlakozott hozzánk még egy lány, így hárman beszélgettük át a számunkra megadatott szabad időket. Amikor este lassan kiürültek a termek, belopakodtunk az egyikbe, ahol három zongora volt, és ott játszottunk egyszerre, amíg valaki észre nem vette. Szeretettel gondolok vissza ezekre az időkre, és barátnőimre, akik vidámságukkal, segítségükkel megkönnyítették az iskola elvégzését.

Az ünneplés fontos. A méltó ünneplés. Egy zeneiskola létezése minden település számára jelentőséggel bír, mert a muzsika bölcsője, őrzője, továbbadója. Nemzedékek tanulják meg, hogy a zene nem csak hangokból áll, hogy a kottába nem írható le a szív utasítása, mely megkülönbözteti a jó zenészt a többi közül. Évtizedeken át bizonyítja, hogyan járul hozzá a motiváció, az akaraterő az ajándékul kapott tehetség kimunkálásához.

Az ember belép egy zeneiskolába, különös érzés keríti hatalmába. Dallamok szűrődnek ki a folyosóra, s keverednek a hangszerek, különös disszonanciát, olykor harmóniát produkálva, gyermekek viszik hónuk alatt a kottáikat, hangszereiket, s egy mottó, a zene mozgat és irányít mindent. Jó ebben részt venni, remek érzés közéjük tartozni, és felemelő dolog megtalálnunk önmagunkat ebben a környezetben.

Rendezvények, versenyek, koncertek, műsorok megszámlálhatatlan mennyiségét mondhatják maguknak, tanulók ezreit, akik mind innen indultak. Zenetanárok, zenészek százai kezdték itt a pályájukat.

Van mit ünnepelni.

Gratulálok ehhez a szép kerek számhoz, és kívánom, hogy még nagyon soká létezzen az intézmény, még sok-sok évtizedig adjanak zenekedvelő, zenélő, művész, tanár felnőtté vált növendékeket a világnak, hogy hallgathassuk őket, s hogy aztán ők is tovább adják azt, amit itt tanulhattak.

Gratulálok az ott tanító, s valaha tanított pedagógusoknak, mert egy zeneiskola tőlük egyedi, sikeres, és miattuk marad fenn évtizedeken át.

S természetesen akadnak támogatók, akik tudják, milyen iszonyúan jelentős egy ilyen intézmény anyagi segítése, akik ott vannak, amikor szükség van kinyújtott kezükre, s mindig tovább visznek egy ötletet, egy kezdeményezést, vagy éppen átemelnek egy nehézségen, s akik értékelik a tanárok szaktudását, és örülnek munkájuknak. 

BOLDOG 70. SZÜLETÉSNAPOT!

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/anyagminta-h%C3%A1tt%C3%A9r-pap%C3%ADr-kivirul-2694538/  

Egy kiállítás képei

A címet Muszorgszkijtól vettem, de úgy érzem, illik a témához.

Sok éve már, hogy elkezdődött egy folyamat, mely a szombaton megnyílt kiállításhoz vezetett.

Az ember végig sétál a falak mellett, aztán átmegy a többi képhez, és hagyja, hogy mindegyik meséljen számára valamit.

Egy-egy kis történet, mely a gyermekek lelkéről árulkodik, csendesen, halkan, szavak nélkül, mégis sokat mondóan. Persze fülelni kell, nagyon figyelni, hogy pontosan értsük, mit fejeznek ki. Le kell hajolni, hogy meglássuk a kis vonásokat, vonalakat.

Egész nap rohanunk, gyermek és felnőtt, egy megadott terv szerint. Igyekszünk helyt állni, megfelelni, számot adni, és a nap végén lezárni. Nem kis feladat, sokszor úgy érezzük, teljesíthetetlen.

Vannak pillanatok, amikor kicsit meg tud állni ez a szaladó idő. Amikor nem akarunk lélegezni, mert egy furulya és egy gitár hangja olyan nagyon a szívünkig hatol. Van, hogy megállnánk, és elrévednénk egy-egy rajz láttán, s elgondolkodnánk az élet valóban fontos dolgain.

Vannak napok, amikor legszívesebben üvöltenénk, mert fáj, mert elviselhetetlen, mert azt akarjuk, hogy végre megértsék a nyilvánvalót. S léteznek percek, amikor hallgatni kell. Hallgatni, hogy megérintsen bennünket valami, ami kész arra, hogy felrázzon, hogy jó irányba tereljen a sok ágas-bogas nagyon mézes-mázas, és olyan könnyen hihető téveszme között.

Nehéz eligazodni, s nehéz a dolgosabb utat választani. A művészet ilyen dolgos út. A gyermek művészetek között fejlődik a legjobban, legmegfelelőbben. Mindenki olvasta már, nagy emberek írták le sokszor. A művészetek pedig jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást, hogy aztán megsokszorozódjanak apró ujjacskák által.

Színek, vonalak, gondolatok, hangok, muzsikák, érzelmek borították díszcsomagolásba a kiállítás hangulatát. Érzelmek, mert az alkotás alapja az érzelem. Igazi művész csak akkor lesz valaki, ha eredetit, egyedit alkot. Szerencsére nem hatásos semmilyen törekvés, mely vagy önmagát, vagy másokat parancsol művésszé. Az alázat véd meg mindenkit attól, hogy beleessen ebbe a csapdába.

A szerénységgel megtöltött alkotás visz a biztató jövő felé, segít át a nehézségeken, s mutatja meg, hogy nem késő. Nincs veszve minden.

Szólhat a nap 23 és fél órájában harsány bömbölő dörgedelem, körbe vehet bennünket éles, szemet vakító színvilág, ha van egy fél óra, amikor az ember nem akar megszólalni, mert minden olyan egyértelműen világossá válik. Ekkor érezzük, hogy nagy szükségünk van a kétkezi alkotásra, a saját magunk megszólaltatott muzsikára, mert örömet okoz, mert boldoggá tesz, mert megtisztít. Lemossa rólunk a ránk öntött rosszat, eltűnteti a kegyetlenséget, és átvisz bennünket abba a lelkivilágba, melyet csakis ilyenkor érezhetünk meg, s melyben olyan nagyon ott akarunk lenni.

A képlet egyszerű. Tedd meg! Mindenki képes rajzolni, zenélni, szobrászkodni, fotózni, hangszeren tanulni. Mindenki képes rá, kortól függetlenül.

Védjük, őrizzük, becsüljük ezeket a ritka pillanatokat, mert semmink nincs, ami fontosabb lenne. Megy ez enélkül is? Hát nem megy.

Igenis kivételes dolgokat teszünk. Ki kell jelenteni, hogy a művészeti neveléstől vagyunk mások, egyediek, különlegesek. Gyermekeink ettől a neveléstől válnak fogékonnyá, figyelmesekké, kitartókká, szorgalmasakká, és jobb emberekké.

Lehet vitatni? Nem. Nem lehet vitatni. Egyszerűen így van.

Visszatekintve számos fontos, jelentős rendezvény került lebonyolításra, melyről olyan gyorsan megfeledkezik az ember. Ezek a programok hatalmas munkát, nagy odaadást, már-már fanatizmust, és nagyon sok időt igénybe vevő energiát követelnek.

Van még energia, van odaadás, van minden, ami ahhoz kell, hogy folytatódjon. Dönteni kell. Rohanunk, és közben vakon és siketen elmegyünk rajzok és hangok mellett észre sem véve ami körülvesz, vagy természetesnek vesszük, hogy megálljunk, és lássunk, halljunk, amíg van mit látni és hallani.

M

Kép forrása: https://pixabay.com/hu/ecsetek-fest%C5%91-m%C5%B1hely-t%C3%A1l-3129361/ 

Kerékpárral Rajkára

Mindig örömmel tölt el, ha olyan emberekkel találkozom, akiket érdekelnek a múlt történései, s még nagyobb boldogság, amikor Rajka értékeivel ismerkedhetnek meg az erre kíváncsiak.

Tegnap egy lelkes csapat kerékpárral Mosonmagyaróvárról Rajkára látogatott. Hirtelen lelassult az idő múlása, és egy kicsit megváltoztak a falu színei.

Három órakor lassan minden irányból fehér és kék ruhás bicajosok jöttek felém, képviselve a különböző korosztályokat. Az idő mesés díszletet készített számunkra ehhez a programhoz, szebbet és jobbat kívánni sem tudtunk volna.

Kedves kollégák, ismerősök, barátok álltak körülöttem az egykori óvoda épülete előtt.

Ezt a házat azért szeretem annyira, mert egészen bravúrosnak tartom, hogy az építész ennyire figyelt minden részletre. Gyermekkorunkban ilyenre rajzoltuk a palotákat, ahol a királykisasszony lakott, ilyenre alakítottuk az építőkockákat, hogy a herceg lovával érkezve megkaphassa a fele királyságot, és a királylány kezét.

Aztán megérkeztek a túra résztvevői, és megalakult az 50 fős rögtönzött csoport, akik a következő két órában végig nézték a Rajkán Hőnel Béla építész által építtetett, vagy tervezett házakat, és az útvonalon megtalálható fontosabb épületeket.

Beregszászi Balázs kitartó és tiszteletet érdemlő munkája nyomán egyre többen tudják, ki volt Hőnel Béla, és mit köszönhetünk életművének. Ezen a napon tudomást szereztünk arról, milyen kapcsolata volt Rajkával.

Az óvoda után a jegyzői házra, majd az evangélikus templom tornyára irányult a legnagyobb figyelem. Részletes és pontos információkat mondott el nekünk ezekről a még ma is látható épületekről, melyek mellett mi minden nap elmegyünk, s melyek oly sok éve természetesnek tűnnek számunkra.

Pedig nem kellene, hogy természetes legyen minden, ami körülvesz bennünket. S tudjátok mi volt ebben a délutánban a legeslegjobb? Megpróbáltam egészen röviden, a lényeges, és érdekes dolgokat elmondani a jelenlévőknek, és éreztem, hogy érdekli őket, amit hallanak. Nagyon jó érzés, ha másokat is érdekel a szülőfalum.

Mosolygós emberek álltak velem szemben, akik számára egyáltalán nem volt természetes, hogy ez a község telis-tele van értékes házakkal, gyönyörű régi épületekkel.

Ebben a faluban ezernyi történet, és évszám, adat, emberi élet rejtőzik. Benne élnek a hársfákban, a gesztenyefasorokban, ott lapulnak a falak mintáiban, a terek szobraiban, még a lepergett vakolatban is. Lassan megtanulom meghallani őket, és leírni, amit súgnak nekem, hogyha legközelebb érkezik hozzánk egy ilyen kedves csoport, a kezükbe adhassam leírt történetünket.

Mindent elmondani s bemutatni lehetetlen, de eltöltöttünk egy emlékezetes szép szeptemberi délutánt és sokat tanultunk.

Az emberi élet élményekből, megélt eseményekből áll, sokszor magunk döntjük el, hogy részt veszünk benne, vagy sem. Ahol ott vagyunk, az velünk marad, rajtunk áll, miből építjük fel a királyi palotát, melynek termeit mi rendezzük be, mi élünk benne. Lehet szürke, fásult, elgyötört, monoton, de lehet színes, érdekes, változatos. Berendezhetjük csupa értéktelen, értelmetlen elemekkel, vagy kiválogatjuk a fontosat, azt, ami számít, és körbe vesszük magunkat aprócska szépségekkel, vidámsággal, és odafigyeléssel.

Köszönjük Beregszászi Balázsnak, hogy megszervezte a kirándulást, s hogy ilyen rendületlenül törődik az értékek megőrzésével.

Köszönet azoknak, akik bicajra ültek és eltekertek hozzánk, s bejárták velünk ezt az utat.

Köszönöm, hogy eljöttetek RAJKAIAK, s hogy velünk voltatok.

M

fotó: Juhász család tulajdona