Elnémul a dal

Naponta érnek bennünket rossz hírek. Reggel felébredünk, és eltervezzük, mit teszünk. Aztán elindulunk, és valahogy minden másképpen történik.

Ömlik ránk egy értékrend, mely számára nem fontos semmi. Nehéz ellenállni és megtartani azokat a tanításokat, melyeket elődeink átadtak nekünk.

Nehéz, mert élni kell valamiből, mert fenn kell maradni. Nehéz, mert mérlegelni kell, mikor mi a fontos.

Megalkudni, feladni mindent, mosolyogni ahhoz is, amiről tudjuk, hogy káros, hogy végzetes, de cserébe remélni, hogy legalább kedvesek lesznek velünk, és megmarad a munkánk… vagy kitartani.

Ha az utóbbit választjuk, a nehezebb úton járunk. Akkor jönnek a mindennapos megalázások, a kiszúrások, a szidások. Szembe kell néznünk azokkal, akik nem tűrnek meg más véleményt, csak a sajátjukat, fel kell készülnünk arra, hogy kiforgatják a szavainkat, hogy amit teszünk és mondunk, mások számára csak rossz lehet, mert úgy akarják.

S tudnunk kell, hogy ez a gyötrődés vége láthatatlan.

Sokat gondolkodom azon, miért látom, hogy az emberek mindenfelé pusztítanak és tönkre teszik azt, ami másoknak fontos, hasznos. Azon tűnődöm, miért érez örömöt valaki akkor, ha el tudja rontani egy jól és kitartóan elvégzett munkával elért eredmény ünneplését.

Miért baj az, ha valami jól működik, ha valaki éveken át szívvel-lélekkel teszi a dolgát? Miért kell megakadályozni, megszűntetni azt, ami bevált, ami annyi jót ad gyermeknek és felnőttnek?

Miért kell büntetni azt, aki felhívja a figyelmet arra, ha rossz irányba fordulnak a dolgok?

S főleg, miért nem lehet elviselni, és értékelni, ha valaki nem csak szavakkal szereti a hazáját?

Ez a dal egy kifejezhetetlenül szomorú időszakomban keletkezett. Azóta sem ocsúdtam fel belőle, mert annyira reménytelennek tartom azt, ami körülvesz.

Megszületett egy gondolatmenet, egy felkiáltás, egy segélykérés.

Én így tudok felkiáltani, zenével, így gondolkodom, és így kérek segítséget, mert nekem nincs más eszközöm, nincs más lehetőségem, nincs más utam.

Egy csepp reményem maradt még. Talán sokan meghallgatjátok a dalt, és sokan értitek, miről szól. Az előadók nevét nem említem, de nem önös érdekek miatt, inkább féltem őket. Megható volt, amikor a felvétel készült, megható, mert összefogtunk kicsit, és megéreztem, milyen az, ha nem vagyok egyedül, amikor jót akarok elérni. De ezt úgyis hiába mondom azoknak, akik ezt nem érthetik meg.

Hallgassátok meg a dalt, s ha visszatartana bárkit is az, hogy akkor majd én ezen meggazdagodom, hát elárulom, hogy ez eddig sem történt meg, és most már tudom, hogy soha nem fogok azért pénzt kapni, mert többet dolgozom, mint amennyit elvárhatnak tőlem.

S rá kellene már jönni arra is, hogy ez az egész nem rólam szól, csak azért írok egyesszám első személyben, mert így csak én vagyok támadható, más nem.

Úgyhogy csak bátran. Nem kerül semmibe, de talán, talán volt értelme. S ha már úgyis elnémul a dal, akkor legalább így némuljon el.

Mert tudjátok, nem gondoltam volna tavaly, hogy az lesz az utolsó adventi koncert, az utolsó tavaszi koncert, az utolsó vidám felvételek, az utolsó zenetábor. Mégis így lett, pedig bírnék még ennél sokkal többet is. Vannak dolgok, amiket nem lehet máshol csinálni, mert az rontaná a színvonalat, elvenné a bensőséges, kedves, szeretetteljes hangulatot, s levinné egy primitív, felvállalhatatlan irányba az egészet.

Most megosztom Veletek a dalt, mert csak így tudom megosztani Veletek. Megosztom vele az érzéseket, a hangulatot.

S a dallal együtt még azért egy kicsit, egy egészen kicsit reménykedem is.

M

Szeptember 16.

Esős reggelre ébredtünk ma. Drukkoltam, hogy kora estére ne sírjon már az ég ennyire, de sajnos nem volt kegyes az időjárás a Hőnel Béla emléktáblájának avatására megjelentekkel.

Egy héttel ezelőtt ért az a megtiszteltetés, hogy meghívót kaptam erre az eseményre. A Posta épülete előtt kisebb esernyős csapat jött össze.

Miközben figyeltem a beszédet, hallgattam az énekeket, sok gondolat jutott eszembe.

Mennyit ér egy ember élete? Mi az, amitől emlékeznek rá akkor is, ha már nincs közöttük? S mitől függ az, hogy valaki nem vész a feledés homályába?

Sokan foglalkoznak ezzel, többen, mint bevallják. Vannak, akik alkotnak, festenek, zenét írnak, verseket költenek, kutatnak, felfedeznek, feltalálnak, gyógyítanak, tanítanak, vagy éppen küzdenek valamiért, ami számukra és az emberek számára fontos.

Vannak, akik úgy maradnak meg az emlékekben, hogy tönkretettek, elpusztítottak, öltek, gyűlöltek.

Beregszászi Balázs sok éves, kitartó munkájának és igyekezetének eredménye ez az emléktábla, mely most már minden arra járó figyelmét felhívja arra, hogy élt egykor egy ember, akit először csak egy valaki nem akart elfelejteni, de aztán elérte, hogy mások se tegyék meg ezt többé.

Ezekben az épületekben van valami mesés, valami álmodozó.

A mi rajkai óvodánkat is ő tervezte. (Ami a mai orvosi rendelőnek ad otthont.) Egyedi ház ez, ahol egykor pici gyermekek zsivaját hallották a falak, könnyeiket törölgették az óvónénik. A gyermekek rajzaiban láthatunk ilyen várkastélyokat, ahol a királyfi és a királylány kiállják a próbáikat, és aztán egymáséi lesznek a történet végén. Rendkívül találó díszítő elemekkel, pici tornyokkal tanúsítja számunkra, hogy volt idő, amikor nagy gondot fordítottak arra, hogy milyen helyen töltik a gyermekek napjaik egy részét.

Az általa megálmodott evangélikus templom tornya alázatosan simul hozzá a korábban felépített épülethez.

Egy emléktábla nem a világ. Gondolhatná az ember, pedig jelentőséggel bír. Üzenete van minden ember számára. Üzeni, hogy vigyázzatok. Vigyázzatok, mert ha nem becsülitek elődeiteket, nem őrzitek munkáikat, nem tanultok tőlük, akkor baj lesz.

Nagy baj. Mert baj van ott, ahol nem számít a múlt, baj van ott, ahol a nemtörődömség, és a közöny lepi be az emberek lelkét. Baj van ott, ahol senkit nem érdekel egy ilyen tábla, baj van ott, ahol az épületek, a növények csak nehézséget jelentenek, eldózerolandó jelentéktelenséggé alakítják őket.

S nagy baj van ott, ahol elítélik, kinevetik, és szentimentálisnak bélyegzik azt, aki elsírja magát akkor, ha kiderül, hogy ismét pusztítani akarnak.

Ma, ezen a napon, történt egy, a világ számára apró mozzanat, melyből tanulnunk kellene.

Falunkban számtalan emléktábla mutathatná az ideérkezőknek, akik semmit nem tudnak rólunk, hagyományainkról, életünkről, hogy milyen volt régen. S talán felróhatjátok nekem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok a múltnak. Lehet. De tudom, egészen biztos vagyok abban, hogy ott, ahol hagyják, hogy csendben eltűnjön minden, ami miatt mi most élhetünk itt, ahol elűzik azokat, akik mernek nemet mondani, mernek harcolni, ott nincs remény.

Az eső lassan alább hagyott, az ég kitisztult, és hazafelé megláttam egy napsugarat az úton. Küzdeni kell. Muszáj. Becsülni kell azokat, akik éveket töltenek el azzal, hogy végig járják a bürokrácia alagútjait, figyelni kell azokra, akik megtalálják az értékeket, s megpróbálják megőrizni. Nem maguk számára teszik ezt.

Van ebben valami különös érzés, mely nehezen magyarázható. Az ember szeretné, ha mást is elkapna a hév, ha sokkal többen állnának ott ilyenkor, és emlékeznének vissza egy férfira, akinek életműve ma is meghatározó, aki ilyen sok településnek alkotott olyan épületet, amely csak ott van, egyedi, és megismételhetetlen.

S remélem mindig lesz egy-egy olyan megszállott, akinek mindegy, hogy hányan szidják, mindegy, hogy mennyien gurítanak elé nagyobbnál nagyobb akadály, aki nem törődik azzal, hogy mennyi ideje megy el arra, hogy kikerülje, átugorja, vagy éppen megoldja a legközelebbi problémát annak érdekében, hogy elérje célját. Azt a célt, mely mindenkinek jó, melytől szebb lesz valami, élhetőbb, emberibb. Remélem mindig lesz valaki, aki eltűri, ha éppen csökönyösnek, akaratosnak, vagy éppen kiállhatatlannak nevezik, aki akkor is halad az útján, ha már minden ellene van, akit nem érdekel, hányan igyekeznek minden erejükkel megakadályozni, amit akar.

Mert tudjátok, tőlük mozdul jófelé az emberek gondolkodása. Miattuk maradnak meg az emlékek, általuk marad közöttünk az a bizonyos remény.

Ma egy ilyen felrázós egy órát kaptunk, mely megmutatta, hogy nem szabad feladni, s a nehezebb utat kell választani.

Köszönjük!

M

fotó: http://www.bebecomestilo.com/o-que-fazer-com-criancas-em-um-dia-de-chuva-em-miami/comprar-e-passeios-em-miami/ 

Szeretet

Manapság, ha valaki kiejti ezt a szót, a legkevesebb, hogy megmosolyogják. Van, aki ilyenkor nyálasnak, túlzásnak hiszi a róla szóló mondatokat. Akadnak szép számban olyanok is, akik még a gondolatától is irtóznak, és élnek emberek, akik félnek tőle.

Ha kimondom, védtelenné válok, sebezhető leszek. Ha ezt érzem, kiderül, és kihasználnak, felhasználnak, vagy így győznek le. Ha megtudják, hogy van bennem, végem.

De ha nem teszem, akkor jön csak a még nagyobb baj. Mit tegyek hát? Mutassam ki? Mondjam el? Titkoljam, és legyek kőkemény, megközelíthetetlen?

Mindenképpen szenvedés és gyötrelem vár az emberre, mindegy, hogyan dönt. A két út között van viszont egy óriási különbség. Ez egyik hozadéka a boldog pillanatok megélése, a másiké a magány, és a gyűlölet.

Mert, ha a szeretetet nem engedjük magunkba, annyira égetően érezzük hiányát, hogy kitöltjük az űrt a gyűlölettel. Elkezdünk mindenkit bántani, akinél nem érhetjük el, hogy szeressen.

Mindenképpen küzdünk, csak nem mindegy, miért.

Ha nem szeretünk, egyedül maradunk, nagyon egyedül. Onnantól mindegy, mit teszünk. Mert rossz eszközöket választunk, és rossz irányba haladunk. Hiába bizonygatjuk ország, világ előtt, hogy mennyire szeretünk, ha azt más nem érzi. Hiába követeljük, hogy szeressenek, nem fog menni.

Rendelkezhetünk tengernyi pénzzel, vagyonnal, lehetünk akármilyen hatalommal bíró vezető, király, mindegy, minek nevezzük, nem számít.

A szeretetet nem lehet kierőszakolni, nem lehet megvenni, és nem lehet szavakkal bizonygatni. Az emberek félelemből nem tudnak szeretni, pénzért csak megjátsszák az érzéseiket, és az ilyen szavaknak nem hisznek.

Hiába minden, gondolkodhatunk másképpen, de egyet tudnunk kell. A világot, az embereket a szeretet vezérli. Vezérli, akár egy gépet. Ha megkapja, tudni fogja, hogy tovább kell adnia, rájön, hogy minél többet ad, annál többet kap belőle, de annál több ellenkező pólusú érzés is megtámadja, mert a szeretet hiányában tengődő ember irigy lesz rá, utálni fogja, és meg akarja semmisíteni azt, akit körbe vesz ez az érzés.

Mindenki azt akarja, hogy szeressék, de amikor valaki inkább azzal foglalkozik, hogy érvényesüljön a képzeletbeli ranglétrán, s azért dolgozik, hogy mások fölé kerülhessen, mások életéről dönthessen, nem jut ideje arra, hogy saját lelkét szeresse annyira, hogy törődjön vele. Akkor elmúlik az idő a feje fölül, és egyszer csak rájön, hogy minden, amiről azt hitte, fontos, értelmét veszítette, és nem maradt helyette semmi, de semmi a világon.

Még ekkor is van döntési lehetőség, mert soha nem lehetetlen elkezdeni. Csak ilyenkor már nagyon nehéz átalakulni, és megváltozni, és sokan nem is tudják, hogy képesek lennének rá.

Véget nem érő tévutak sorát élik meg, csalódnak, mindenkiben a rosszat látják, kifacsarják a legkedvesebb szavakat is, és a nap minden percében boldogtalanok. Továbbra is azt képzelik, hogyha félelemben tartanak, megvesznek másokat, ha kellő eredménnyel szajkózzák saját igazukat, akkor majd lesz, aki megszereti őket. De nem. Ez nem lehetséges.

Egyszer minden kiderül. Az érzéseket nem lehet fenyegetéssel, gonoszkodással, parancsokkal kierőszakolni.  

Amíg vannak olyan emberek, akik másképpen gondolkodnak, akik elég erősek ahhoz, hogy kimutassák, ha valami nem jó, s minél kevésbé jó valami, annál jobban érzékeltetik, hogy az mennyire nem jó, addig van remény. Van remény arra, hogy mások is észreveszik, és különbséget tudnak tenni a „hatalom szeretete és a szeretet hatalma” között.

Szeressünk hát! Szeressük a kis elsőst, szeressük a nagy serdülőt, szeressük a barátunkat, szerelmünket! Mondjuk el, ha valaki bánt másokat, védjük meg magunkat és a többieket! Álljunk ki a jóért, és ne hagyjuk, hogy gyermekeink szeretet nélkül nőjenek fel!

Ehhez viszont fel kell ismerni, hogy kiben él a szeretet, s ki az, aki esetleg nagyon hihetően tudja hazudni, hogy szeret. Fel kell ismerni, hogy milyen az igazi szeretet, s mikor teszünk jót valakinek. S rá kell éreznünk arra is, hogy jól szeretni figyelemmel, odaadással, de következetességgel, szilárd morális elvekkel, megingathatatlan kitartással lehetséges. Minden más kísérlet csak álca, csak megtévesztés, mely valami rossz felé vezet, melynek tragikus következményei vannak.

S ne feledjük, a szeretet ott van egy zongorán leütött hangban, egy csendes pillantásban, benne van egy gondolatban, egyetlen szóban, de nincs helye az üvöltött mondatokban, menekül az erőszakból, elhagy, ha követeljük, s attól még nincs ott, ha egész nap azt mondjuk mindenkinek, hogy mennyire szeretünk. Attól még az nem igaz, nem valós, mert valami nem attól lesz igaz, hogy éjjel-nappal szajkózzuk. Az igazság nem a mennyiségtől lesz igaz, s nem is attól, hogy hány emberrel tudjuk elhitetni. Lehet, hogy csak egy ember tudja, hogy valami hazugság, mindenki más azt hiszi, igaz, az attól még nem válik igazzá.

Van egy idézet, melyet Gárdonyi Géza írt le, először Koncz Zsuzsától hallottam: „Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, ahol kérik a kezedet. S menj oda, ahol fázik a szeretet.”

Legyünk azok!

M

Fotó: http://www.palabrasdelalma.com/tu-corazon-sabe-cosas-que-tu-mente-no-puede-explicar-1068