Patchwork mese a szeretetről és a barátságról

Javában benne vagyunk a nyárban. Hol forróság, hol hideg, viharos szél, néha mennydörgés, villámlás lep meg bennünket.

Ma hozzá láttam a soron következő Zene-bóna tábor forgatókönyvéhez.

Elneveztem patchwork-mesének, mert sokféle helyről raktuk össze a dalokat, zenéket.

Egy hétre megalkotjuk magunknak a mi kis dzsungelünket, amelyben együtt élnek kicsik és nagyok.

Itt minden olyan, mint egy szépen megvarrt takaró. Sokféle színből szépen összeillesztett darabok, melyek a végén a helyükre kerülnek, és akármennyire is különböznek egymástól, mégis jól mutatnak együtt.

Nem tagadom, vártam, hogy szünet legyen, de most már készülök a táborra.

A téma aktuális, mint ahogy minden eddigi évben valami olyanról tettünk említést, amely fontos mondanivalót tartalmazott a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Idén a barátságról, a bizalomról lesz szó. Kiben tudunk megbízni? Meddig ér el a barátság védelme? Milyen burokban élünk, ha vannak barátaink? Mennyire emberek az emberek? Vajon hol veszélyesebb élni? Az állatok között, vagy az emberek világában?

Hol a helyünk? S megtaláljuk-e, hogy hova tartozunk?

Balu a mackós medve vicces, kicsit egyszerű gondolkodású, de nagy szívvel rendelkező szereplő. Bagira a bölcs, a kitartó, védelmező, tiszteletre méltó fekete párduc, aki mindig tudja, mit kell tenni.

Az elefántok, elég sok van belőlük, s vezetőjük, az ezredes, aki olyan régóta és annyira vehemensen vezényli csapatát, hogy közben elfelejtette a lényeget. A rutinos menetelés, a szabályok betartása mellett nincs is másra ideje, s gondolata. Szerencsére felesége mindig tudja, mikor érkezett el a kellő pillanat, hogy felrázza őt, és a helyes útra terelje.

A majmok, keresik a tűzcsiholás titkát, de addig is elfoglaltak egy palotát, melyet közben benő a gyom, mert ők nem tudják gondozni, nem is tartják fontosnak. Tunyán, tudatlanul élik mindennapjaikat, irigyelik az emberek eszét, de nem akarnak tanulni.

Aztán ott van még Maugli a kisfiú, aki bátor, barátokat keres a bizonytalan, veszélyes világban. Nem ijed meg olyan könnyen, de Balu és Bagira nélkül bizony nehezen boldogulna.

Balu és Bagira a két teljesen különböző nevelési módot képviseli, melyet egy gyermek megkaphat a való életben is. Mindkettőre szükség van.

Ilyenkor kicsit elszorul a szívem, mert már nincs velem az a barát, aki annyira sokat segített nekem. Aki mellettem volt, velem volt, önzetlenül mindig láthatatlanul is fogta a kezemet.

Jött akkor is hozzám, amikor már mindene fájt, de kitartott, amíg bírt. Márta azóta is a barátom, mert hiszem, hogy amíg gondolok rá, amíg olyan sokszor eszembe jut, addig velem van.

Tanultam tőle, oly sokat, s oly gyakran éreztem, óráimon, zenélés közben, milyen jó lenne annyit tudni, mint ő. Nyomot hagyott nálunk is, velünk volt, és akik a táborban ott voltak, őrzik azóta is emlékét.

A tábor július 11-én, hétfőn kezdődik, 9 órakor, és pénteken este 6 órakor játsszuk el a megtanult darabot. Tudom, nem lehet átadni azt a sok mindent, amit a héten megélünk, de azért egy picinyke szeletét mégis szeretnénk megmutatni.

Jöhet bárki, válogatás nélkül. Nem kell tudni zenélni, csak szeretni kell a muzsikát, és az éneklést.

Aki megéli az igaz barátság érzését, létezését, az tudja, enélkül mindegy, milyen az életünk, mindig hiányozni fog valami. Soha nem lesz teljes a világunk, mert őszinte barátok nélkül a palotákban is csak a magány vár, de a nagy, sötét és fekete dzsungelben is mókás, vicces az élet, ha ott van velünk Balu, Bagira, és a többiek.

M

Fotó: Scháling Anita

Eperhold és szalámi

Ma egy vicces feladványt mutatunk Nektek.
Scháling Anita fotóit láthatjátok.
Keressétek meg a holdat a sok felvágott között!

Nem olyan régen volt megfigyelhető ez a jelenség az égbolton.

Utoljára 1967-ben látták az emberek. A Hold színe ilyenkor nem a megszokott ezüstben, fehérben, szürkében tündököl. Az indiánok szerint olyankor figyelhető meg a különlegesség, amikor az epret kell szedni.

Legközelebb 2062-ben lesz majd ilyen furcsaság.

A képrejtvényt a japán Terakubo Mashiro publikálta először.

Jó találgatást mindenkinek!

M

Megy a gőzös Rajkára

A mai napon éppen a teendőimet tervezgettem, mikor jött egy telefon:

"Fogd a fényképezőt, és azonnal gyere a vasút állomásra!"

Kicsit úgy éreztem magam, mint ha a Harry Potter egyik részébe kerültem volna bele.

Csak a "beavatottak" állhattak a peronon, és én részese lehetek annak a csodának, ami már régen történt meg.

Én sem tudtam mi is fog pontosan történni, de azt mondták Bezenye felé fordítsam az objektívet.

Aztán perceken belül olyat láttam a keresőbe, amitől dörzsöltem a szemem, biztosan nem káprázik.

Egy gőzös jelent meg Rajka fele vágtatva.

Néhányan álltak és várták a peronon, hogy megcsodálhassák, azt, amit talán többet nem is lát az ember az életében.

Egy működő gőzöst láttam teljes pompájában végig vágtatni nagy büszkén egy állomáson.

Talán elárulhatom a titkot, hogy ma 18:45 körül várható visszatérte Pozsony irányából.

Gyertek, és legyetek részese, üdvözöljük minél többen úgy eme csodát, ahogy azt megérdemli!

T

Virágot egy mosolyért

Második éve szervezik meg ezt az akciót. Elsőre nem tűnik sokat mondónak.

A közterekre a virágkötők, virágárusok kitesznek egy-egy virágcsokrot. Aki megtalálja, hazaviheti, vagy oda adhatja valaki másnak. Csak le kell fotózkodnia a csokorral, és feltenni a weboldalra a képet, annak is örülnek, ha a virágkötő face-book oldalára is feltöltik a képet.

Egy mosolyt? Komolyan ennyi? Kérdezhetné az, aki nem gondolja át, miről is szólhat egy ilyen akció. Fontos ez? Hááát igen. Nagyon is fontos.

A virágok képviselhetnek szépséget, szerelmet, örömöt, bánatot, kérést, köszönetet, hálát. Egész virágnyelvet alakítottak ki már az emberek. Elmondhatják, amit nem mernek, nem tudnak, nem akarnak, vagy éppen nem is lehet szavakkal kifejezni.

A virágok olyanok, mint a zene. Akkor is tudnak szólni, ha az ember nem találja a megfelelő szavakat, elérik a lélek olyan zugait, melyek megközelíthetetlenek a hétköznapok rohanásában.

Ezek a csokrok elbújnak június 28-án nálunk Rajkán is. Keressétek őket. Nagy Rózsa alkotásait megtaláljátok ezen a szép napon valahol. Induljatok el, és tartsások nyitva a szemeteket. Fogadjátok örökbe a szépségeket, vagy éppen adjátok át valakinek, akit felvidítotok vele, akinek kifejezhetitek hálátokat, akinek elmondanátok, hogy szeretitek… a lehetőségek határtalanok.

A fotókon pedig összegyűjthetitek a boldog pillanatokat. Az életünk jó része ilyen pillanatokból áll. Valaki egyszer azt mondta, nincs folyamatos boldogság, ezt hiába keressük, de vannak boldog pillanatok. Ezekből tudunk táplálkozni, ha okozzuk őket, vagy ha másoktól kapjuk.

Itt egy lehetőség, mely pontosan ilyen pillanatokat eredményezhet, ha értitek a lényeget.

Az emberek sokszor gyűjtenek bélyeget, filmeket, képeslapokat, aranyérmeket… az lenne a legjobb, ha kivétel nélkül mindenki ráébredne arra, hogy a legjobb gyűjtőszenvedély az, amikor boldog perceket gyűjtünk. Amikor mosolygunk, s nem azért, mert muszáj, hanem mert jól esik.

Ezen a honlapon olvashattok még többet az akcióról.

http://fogadjorokbeegyviragcsokrot.hu/

Jó keresést, és önfeledt mosolygást kívánok mindenkinek!

M

Fotó: http://lelekcsokor.cafeblog.hu/2015/08/10/a-mosoly-ajandeka-2/

Miért?

Véget ért ismét egy tanév. Lezártuk, befejeztük. Mintha most kezdődött volna, az idő úgy elrepült.

Gondolhatnék még sok más közhelyre pályázó mondatot, de nem teszem.

Ma végig néztem egy műsort, ahol büszkén mutatták, milyen óriási dolgot találtak ki. Természetesen gyermekekről volt szó. A találmány neve átnevelő tábor. A szülők oda küldik fiaikat, lányaikat, hogy megneveljék a kezelhetetlenné vált gyerekeket. Öt, nem tévedek, öt éves kortól fogadják őket.

Mit tettél otthon, amiért ide hoztak? – kérdezte a riporter az egyik kisfiút.

Nem fogadtam szót. – hangzott a válasz.

Mit gondolsz, vissza fogsz ide még jönni? – jött a következő kérdés egy másik fiúhoz.

Igen, úgy kb. 5 év múlva. – jött rögtön a felelet.

Miért? – logikusnak hangzott a reagálás.

Mert rossz körbe kerülök majd, hogy alkalmazkodjam. – mondta a fiú könnyes szemmel.

A recept egyszerű. A szülő aláír egy papírt, hogy mindenről lemond, ami a gyereket illeti, azt tesznek vele, amit akar. Ő a végén egy kicserélt, megnevelt gyereket akar, megjegyzem, borsos áron jut hozzá ehhez a szolgáltatáshoz. A gyerekeket nem hagyják aludni, tornáztatják, üvöltenek velük, alig kapnak enni. A falakon oklevelek, dicsérő elismerések, a kiképzők dagadó mellkassal dicsekednek az elért eredményeikről, és hogy milyen jót tesznek.

Szörnyű volt. Egyszerűen borzasztó. Hangsúlyozom, nem bűnöző gyerekekről volt szó. A szülők pedig sírva mondogatták a gyerekeiknek, hogy így szeretlek, úgy szeretlek.

Csak egy kérdés jutott eszembe. Miért? Miért kell eddig elmenni, és miért lehet ezt jónak tartani.

Miért van az, hogy egy családban már annyira nem bírnak a gyerekkel, hogy ilyen helyre küldik őket. S miért gondolják azt a felnőttek, hogy a pénzükért egy megjavított gyereket kapnak, s nekik az ég világon semmi felelősségük és dolguk nincsen. Miért nem merül fel bennük a kérdés, hogy ők vajon mit tettek, mit nem tettek meg?

Mi az, ami hiányzik ezeknek a gyerekeknek, mi az, amit nem kapnak meg, mitől válnak ilyenné?

Sokan írtak már erről, sokan nagyon jó gondolatokat, de minden elszáll az éterben, ha nem értik meg az olvasók.

Vannak egyszerű szavak, melyek annyira sokat segítenének.

Odafigyelés, finomság, kedvesség, tisztelet, szeretet, együttlét… sorolhatnám a kulcsszavakat.

Nem ér ez így semmit a világon. Mert mindezt könnyen meglehet tenni jól is és rosszul is. A lelkiismeret tiszta lehet, pedig nincs rendben semmi.

Hogyan kell odafigyelni, szeretni, együtt lenni valakivel úgy, hogy az neki is jó legyen? Hogyan kell megtanítani a tiszteletet, a kedvességet? Hogy válik finom érzelmi világúvá, jó emberré egy gyermek? Egészen biztosan nem a fent említett módon. De akkor mi a megoldás?

A jó hír, hogy sokféle jó megoldás van, de következetesség nélkül kudarc a vége mindennek.

Hazakerültek a bizonyítványok. Mennyi kis mű, mennyi értékelés, és mennyi óriási tévedés. Amikor kinyitjuk a lapokat, csak arra figyelünk, hány ötös van benne. Nem ez a lényeg. Olyan gyermek nem létezik, aki mindenből tökéletes. Olyan viszont sok-sok akad, aki szorgalmas, kitartó, aki igyekszik. Van, hogy rengeteg munka rejlik egy hármas biziben is, de sokszor még a kettesben is. Mikor dicsérünk? Hogyan reagálunk ezekre az eredményekre?

Képmutató írásokat találok arról, hogy mennyire nem számít az eredmény. Dehogynem számít, csak éppen nem azt mutatja meg, amit a puszta számok jelentenek. Vajon mennyi része van egy bizonyítványban a gyermeknek, és mennyi a felnőtteknek?

Ijesztő ebben a világban gyereknek lenni. Segítsünk már nekik, mert egyedül nem bírják.

Találtam ezt az idézetet Kodály Zoltántól, amely annak is szól, aki utálja a zenét, gyűlöli azt is, akinek része a zene, és minden erejével azon van, hogy gyermekeit távoltartsa ettől a fajta neveléstől.

Benne vannak a kulcsszavak. Átsegít, kincset ad, táplálja a lelket, megismertet a szépséggel, igazi értéket ad. Mert pontosan ezt kellene tenni. Átsegíteni, táplálni a lelket, minél több szépséggel bombázni, és igazi, nagyon igazi értékeket ajándékozni, melyek nem pénzben, nem kézzelfogható tárgyakban jelennek meg. Ehhez kellenek a felnőttek, a nagyapák, nagymamák, apák, anyák, nagynénik, nagybácsik, tanítók, tanárok, mindenki, aki a gyermekek körül él, és viselkedésével valamilyen példát mutat számukra.

"Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

M

Kép: http://indulgy.com/post/PQNYkLOhU2/mila-marquis-illustration 

Musik und wir

Így neveztem el egy cd-t, legutóbbi munkánk gyümölcsét.

Elkészítettünk egy 70 dalból álló werkcd-t, amelyet nagyon sok közreműködő segítségével vettünk fel.

Szerepelnek rajta gyermekek és felnőttek egyaránt. Nem tettem kitételt, nem voltak előírások, különösebb szabályok. Akinek kedve volt, jöhetett. Persze az előzetes gyakorlás és próba nem maradhatott el.

Kerestem sok-sok dalocskát, hosszabbakat, rövidebbeket, és igyekeztem mindenki számára a megfelelőt megtalálni.

Régen, amikor még gyermek voltam, nagymamám, Hermina énekelt nekem. Tőle tanultam meg az első dalokat németül. Neki ajánlom most ezt a kis gyűjteményt, ahol unokái is hallhatóak.

Róla már írtam korábban, mert a kitelepítéskor férjével itt maradtak Rajkán, de ezzel a döntéssel elszakadt testvéreitől, akikkel nagyon hosszú ideig nem találkozhatott.

A készülés során számtalan emlék ébredt fel bennem, amikor újra hallottam a dalokat. 70 kis gyermekdal, altató, polka, keringő, a kitelepítés szomorú és tragikus eseményének 70. évfordulója alkalmával.

A nálunk zenét tanuló gyermekek nem zeneművésznek készülnek, de aki kitart, és rendelkezik elég szorgalommal, szülei türelemmel, biztatással, az kaphat egy olyan biztos tudást, mellyel egész életében megszépítheti a hétköznapjait

Önbizalmat, buzdítást, sikerélményt adunk mellékhatásként. Ahogy ezek a felvételek is mutatják, saját örömünkre, kedvünkre zenélünk. Csak azért, mert jó muzsikálni együtt. Most éppen német dalokat. Máskor más műfajban, más korszakban próbáljuk ki magunkat. Ettől szép az egész. Nincs határ. Nincs korlát, mert bármi lehetséges.

Zenetanáraink nagy részével jól beszélünk németül, és nem áll távol tőlünk ez a kultúra, ez a fajta zene sem.

Igyekeztünk színes, változatos, és szórakoztató összeállítást felvenni.

A borítót Deák Írisz Hermina tervezte, ahogy minden plakátunk is az ő műve.

Akit érdekel, jöjjön el a jövő héten, szerdán este 5 órakor az iskolába, ahol jó idő esetén, az udvaron tartjuk meg kis koncertünket, mely ízelítőt mutat a felvételekből.

Mi már nagyon készülünk, és reméljük, sokan velünk lesztek.

A zene akkor is jó, ha egyedül hallgatjuk, de még jobb, ha megoszthatjuk másokkal. 

M

Kép: borító-Deák Írisz Hermina

Románd

Békefi Ernőről minden évben megemlékezünk május utolsó péntekén.

Neve mindannyiunk számára ismert. Az iskola 1990 óta viseli ezt a nevet.

Régóta foglalkoztat, hogy mit lehet tudni az életéről, magáról az emberről, a tanítóról, a zenészről, arról a személyről, aki megírta Liszt Ferenc őseinek történetét.

1894. január 1-én született Romándon. Számomra nem sok mindent jelentett ez a településnév egészen addig, amíg a két hete szombaton nem jártam ott.

Képzeljetek el egy tündéri pici falucskát, ahol néhány utca található, de minden van, amire embernek szüksége lehet. Legfőképpen békesség, csend, nyugalom és nagyon kedves emberek.

Láttam azt a házat, ahol élt Békefi Ernő gyermekkorában, azt a templomot, ahol megkeresztelték, jártam azokon az utakon, melyeken ő is járt.

A bácsik és nénik csillogó szemmel, hatalmas tisztelettel és szeretettel beszéltek nekem családjáról, Békefi Elemérről, aki számukra olyan, mint nekünk testvére, Békefi Ernő.

Színjátszókört, énekkart, zenekart alapítottak és vezettek, szigorral, és következetességgel tanítottak, és maguk is jó zenészek voltak.

A házak között találtam olyanokat, melyek hasonlítanak még szerencsére nálunk is fellelhető épületekre. Igaz, itt már csak egy ilyen van, de láttam a tűzfal tetején kis bemélyedésben álló aprócska Mária szobrot, hallottam sváb ételekről, melyeket én is ismerek, és főzni is szoktam őket.

Békefi Ernő ebben a kis falucskában járt elemi iskolába, itt élt édesapjával, a szintén itt született, Friedmann Antallal, és Bognár Júliannával, édesanyjával. Apukája esténként kiült a nádfedeles, díszes fa ablakokkal ellátott tanítói lakás tornácára, és elszívott egy pipa dohányt. Átgondolta, mit tett aznap, és mit kell másnap megtanítania.

Gyermekei olykor felszaladtak a falu szélén található dombocskára, magukkal vitték tárogatójukat, és fújták rajta a szebbnél szebb népdalokat. A falu lakosai nagy élvezettel hallgatták játékukat, s még ma is emlékeznek ezekre a pillanatokra.

1912-ben vállalt tanítói állást Békefi Ernő Rajkán. Október 1-étől kezdett el itt dolgozni. Aztán közbeszólt a háború, 1920-ban jött vissza a fogságból.

Kántortanító volt, ami azt jelenti, hogy nem csak tanított, de a katolikus templomban orgonált, betanította a zenedarabokat, énekeket, melyeket a szertartásokon előadtak.

Felesége Kohnlechner Mária lett, róla is láthattok képet, amikor bejöttök az iskolába.

Romándon már nincs általános iskola. Áll még az épület, de én már csak az összepakolt termeket találhattam meg. Ebből is kiderült számomra, hogy egy nagyon jól felszerelt, hozzáértéssel vezetett, jó iskola zárta be kapuit.

Szomorú látvány volt, összeszorult a szívem, amikor a falon még megláttam néhány rajzot, melyet az egykor odajáró gyerekek készítettek.

Arra gondoltam: nem akarom, hogy a sok párhuzam között ebben is legyen hasonlóság a két falu között.

Románd nincs túl közel hozzánk, s akkoriban, amikor az 1900-as évek elejét írták még ennél is messzebb volt. A tavalyi esztendőig nem is volt semmilyen kapcsolatom ezzel a községgel. Szeptemberben ismerkedtem meg valakivel, aki ebből a faluból származik, és akinek hálás köszönetemet fejezem ki azért, mert lehetővé tette, hogy eltöltsek néhány órát ezen a helyen, és beszélgethessek az ott élő emberekkel, s hogy magam is megérezhessem, milyen helyről érkezett hozzánk Békefi Ernő.

Gansberger Mónika kollégámról beszélek. Köszönök mindent Neked Móni.

Békefi Ernő békés, és vidám gyermekkort élhetett meg. Édesapjától tanulhatott meg írni és olvasni, tőle kapta a zenét, mint fegyvert, melyet úgy használhat, hogy nem bánt vele az ég világon senkit.

A zenét, mely átsegítette őt is, és bennünket is a nehéz időkön, mely összehozza az embereket, mely vidámságot csempész a hétköznapokba, mely nem hagyja, hogy megkeseredjünk, nem engedi, hogy a lelkünk megöregedjen, mely szórakoztat, művel, tanít, és jelen van minden napunkon.

Békefi Ernő ránk hagyta örökségét, a mi feladatunk tovább vinni, ápolni, aktualizálni és átadni minden gyermeknek, idegennek akit erre vezet a sors. 

M

kép: https://hu.pinterest.com/docyuna/mila-marquis/