2015. június 9., kedd

Pannonhalma, muzsika, levendula

Hacsaturján Kardtáncával kezdődött. Az emlékül kapott műsortervezet izgalmas, és sokat ígérő produkciókat sejtetett.
Már az odavezető út is rendkívüli volt. Az apátság, a hegyek, az erdők, növények, a levegő egy különleges délután előhírnökeivé léptek elő.
A fellépők trombita, kürt, harsona, tuba, klarinét, szaxofon, zongora, hegedű, gitár hangjain szólaltatták meg a műveket, melyeket ebben a tanévben tanultak, gyakoroltak.
Bononcini: Per la Glori, Kaprath: Három közjátéka, Mozart: Sarastro áriája, Kerepes: Zápor, Chopin: Esz-dúr nocturne, Barat:Orientale és sorolhatnám még a számtalan érdekes, változatos darabot, melyet meghallgathattam ezen a koncerten.
Bámulatos volt, és egyben reménykeltő is, hogy ezek a fiatal muzsikusok viszik tovább a zene szeretetét, és időt, energiát fordítanak az értékes, színvonalas művek megtanulására.
Szép dolog ez, fontos, jelentőségteljes, mert nem csak az ő életük lesz ezáltal más, értékesebb, de a családjuk, az iskolájuk is rengeteget profitál ebből.
Kellemes volt úgy ülni, és hallgatni egy növendékhangversenyt, hogy nem kellett konferálnom, és nem kellett minden szereplőért izgulnom. Szórakoztató, és felemelő érzés volt.
Aztán megszólalt Debussy: A kis néger c. zongoradarabja, és hirtelen eltűnt a nyugalom, ismét ugyanúgy izgultam, ahogy akkor, amikor én játszom, vagy ha a mi növendékeink szerepelnek.
Az én volt tanítványom ült a zongoránál, aki egykor pici fiúként kezdett el muzsikálni, és együtt haladtunk végig a nehézségeken, a zenetanulás fáradtságos, de csodás ösvényén.
Messzire került azóta tőlünk, ritkán látjuk őt, de büszke voltam rá, mert folytatja, mert szereti a zenét, és mert valahol ott voltam én is a muzsikájában.
A mostani tanára, neves zenepedagógus, kedves, és mosolygós ember, tanítványai nagyon sokat tanulhatnak tőle.
Vivaldi 3. Tavasz tétele, Massenet Meditation-ja, Glier Románca mind-mind elhangoztak és felejthetetlen élményt hagytak bennünk. A nyitott ablakon keresztül a hársfák virágainak illatát hozta be a lágy szellő. Hát kell ennél több?
A mesés kilátás, a levendula fagylalt íze, a napsugaras, békés és szépséges környezet még soká ott lapul majd a szívemben, hogy vissza tudjam idézni ezt a délutánt.
Szóval, kérem, érdemes ezt csinálni. Érdemes zenét tanítani, szolfézst, és minden mást. Azért érdemes, mert itt, ebben a távoli, neves iskolában is őrzik, tovább fonják az elkezdett fonalakat.
Nem veszik kárba a törődés, a tanítás. Nem igaz, hogy nincs értelme, mert a mai fiatalokat semmi nem érdekli. Nem igaz, hogy nem kell tanítani őket, mert úgysem értékelik, és nem igaz az sem, hogy úgyis mindent elfelejtenek.
Rajkán egy picinyke zeneiskola létezik. Ahogy ott álltam a falnál, lenézve a távolba, miután megnéztem egy hatalmas orgonát, még hallva belső fülemben a koncert dallamait, arra gondoltam, egy icike-picike helyről is el lehet indulni, ki lehet bontakozni, szárnyalni is lehetséges, sőt vissza is lehet jönni.
Aki kirepül az általam gondozott fészekből, talán sas madárrá változik, és elviszi a melegséget, meghittséget és a szeretetet, amellyel berendeztem a fészket. S akkor teljes a bizonyosság, amíg ez működik, amíg a fészekből kirepülnek a madárkák, és ilyen gyönyörűen muzsikálnak, addig óvni és védeni kell a fészket, és folytatni, megállás nélkül tovább adni és adni azt, ami fontos, ami számít, ami lényeges, és ami nélkül nem lehet sas madárként szállni, és a felhők között hasítani a levegőt.
Holnap a mi kis madárkáink koncerteznek, és én megint végig fogom izgulni az egészet, hogy mindenki meg tudja mutatni, amit tanult, és hogy mindenki érezze, és tudja a közönségben, hogy az, amit itt tanulnak nálunk, az a kiindulópontja annak, hogy valaki a magasból mennyire messzire tud majd ellátni, milyen tágassá válik számára a horizont. Hogy megérzi-e később a hársfa illatát, miközben Debussyt játszik a zongorán.


Köszönöm ezt a délutánt, jó volt meglepetésnek lenni, és sok erőt adott minden, amit megélhettem ma. 
M