Egyfolytában
kommunikálunk, számtalan csatornán, akár egyszerre több emberrel is, akár a
világ másik végén lévő ismerősünkkel is. Annyira magától értendő, hogy
kommunikálunk, mégis számtalan problémánk van vele. Nem tudunk jól kommunikálni
(tisztelet a kivételnek).
Sokszor
gondot okoz összeszervezni egy családi összejövetelt, mert az egyik nem beszél
a másikkal, vagy ha egy asztalhoz kerülnek, akkor biztosan veszekedés lesz a
vége… Általában nem mondjuk ki nyíltan, őszintén, hogy mit érzünk, hanem
magunkba fojtjuk, vagy másokkal beszéljük meg az érintettek helyett, aztán
elkezdünk kombinálni (tapasztalatom szerint ez főként a nőkre jellemző, ebben
tanulhatnánk a férfiaktól ;). Marad bennünk egy tüske, ami egyre mélyebbre
fúródik, és megmérgezi az emberi kapcsolatainkat. És ilyenkor már „úgy néz” a
másik, biztos azért mondta, ezzel is bántani akart… És még mélyebbre fúródik a
tüske. Legvégül eljuthatunk odáig, hogy nem szólunk a másikhoz, kerüljük a
társaságát, és nagyon durva esetben még a köszönését sem fogadjuk.
Pedig csak
meg kellett volna beszélni már a legelején, hogy ne jussunk el idáig.
Kimondani, amit érzünk, kimondani, hogyan érintenek minket a tettei, a szavai.
De semmiképpen sem kritizálni, sértegetni, címkézni, „okoskodni”. Csak kimondani,
mit érzünk.
Olyan
egyszerűnek tűnik, de mégis nagyon nehéz. Számtalanszor kerülünk olyan
helyzetbe, hogy kellemetlennek érezzük, hogy felvállaljuk és kimondjuk az
érzéseinket. Félünk, hogy megsértjük a másikat. Nem mondjuk meg édesanyánknak,
hogy a sütemény, amit oly nagy szeretettel készített nekünk, igazából nem is
ízlik, és azt vesszük észre, hogy az lett a kedvenc süteményünk és minden
alkalommal, amikor hazalátogatunk, jópofát vágva kell elmajszolnunk az általunk
nem is annyira kedvelt süteményt…
Ennél
nehezebb helyzetben vagyunk, ha a gyermekünket érinti a kommunikáció. Szóljunk
az óvónéninek vagy a tanár néninek, ha valamivel nem értünk egyet? Vagy a gyerek
issza meg a levét? Pedagógusként sem vagyunk könnyebb helyzetben… Nem
szeretnénk megsérteni a szülőt, és úgyis felesleges szócséplés, mert nem fogja
megfogadni a tanácsot, és úgysem akarja elfogadni azt, amit látunk (és igen, az
önbeteljesítő jóslatok általában bejönnek)… Nem merjük kockáztatni, hogy rossz
véleménnyel legyenek rólunk. És a magunk igazát hajtva, gyakran elfelejtjük –
szülőként is, pedagógusként is – a másik helyzetébe képzelnünk magunkat… Kicsit
belegondolni, hogy nem biztos, hogy azért mondta vagy tette azt a másik, amit,
hogy minket bántson.
Vessünk
véget ennek a nemmondomki-megsértődök-nembeszélünk spirálnak! Mutassunk példát
gyermekeinknek, szüleinknek, és pedagógusként nemcsak a tanítványainknak,
hanem a szülőknek is!
W.
http://blog.euruni.edu/wp-content/uploads/2015/02/communication.png
