Régmúlt Rajka

Sok éve gyűjtöm az információkat és képeket Rajka történetéről. Minél többet megtudok szülőfalumról, annál jobban érzem, le kell írnom, össze kell rendeznem a rendelkezésemre álló anyagot.

Községünkben olyan gyorsan változik, alakul minden, hogy már csak így tudom megőrizni az emlékezet számára azt, ami volt. Gyermekeink talán így el tudják képzelni, milyen élet folyt Rajkán egykor.

Számtalan tiszteletre méltó, fantasztikus emberrel találkozom, akik önzetlenül segítenek nekem, elmesélik emlékeiket, megosztják velem tudásukat. Rengeteget tanulok tőlük, hálával és szeretettel gondolok rájuk.

Elérkezett az idő, hogy a gyűjtő korszak megőrzése mellett a közzététel időszakát is beengedjem az életembe.

Elgondolkodtam azon, miképpen adjam át az érdeklődőknek, amit leírtam. Nem volt könnyű, mert szokásomhoz híven, most is valami egészen mást akartam, mint, amivel eddig találkoztam.

Dinamikus, színes, könnyen olvasható, érdekes kiadást szerettem volna, mely meghagyja számomra a lehetőséget, hogy folytathassam. Ezért döntöttem úgy, hogy egy sorozatot tervezek, részenként adom ki az emlékeket.

Mostantól kezdve bizonyos időszakonként hozzájuthattok egy-egy újabb részhez, mely változatos témákról szól, de mindig Rajkával kapcsolatos tartalmakat kínál. Életrajzok, Rajka történelmi korszakai, intézmények… a paletta színes, és változatos.

A sorozat címe: Régmúlt Rajka. Aki szeret gyűjteni, most alkalma nyílik erre a tevékenységre.

Az első kiadvány Békefi Ernő, iskolánk névadójának, községünk pedagógusának családjáról és életéről szól.

Szeretném, ha olvasnátok, lapozgatnátok, és örömötöket lelnétek az oldalak nézegetésében. Majd később rendelkezésetekre fog állni egy mappa is, amelybe összegyűjthetitek a részeket.

Így nem marad ki senki, nem marad el semmi, mert mindig lehet egy újabb írást, gyűjtést készíteni.

Tehát, ha szeretne valaki benne lenni a sorozatba, van ötlete, képe, története, bátran írjon nekem privátban. Célom, hogy minél többen szerepelhessetek a részekben, s természetesen mindenki nevét feltűntetem.

Remélem tetszeni fog a sorozat, és érdekel Benneteket a gyűjtemény.

Tudom, nem vagyok történész, soha nem is állítanám magamról, de Rajkán éltem mindig, most is, itt tanultam, itt dolgozom.

A sorozatot famentes papírra nyomtatják, A4-es méretben, színes oldalakkal.

A kiadványokat nálam tudjátok megvásárolni.

Mindenkinek szép emlékezést, jó szórakozást, és kellemes tanulást kívánok!

M

Példa

Ma nem matekpéldára gondolok, amikor ez a szó eszembe jut. Inkább arra az „élményre”, mely ma jött felénk.

A délelőtt folyamán szemetet szedtünk tanítványainkkal a falu utcáin, terein. Tavaly is megtettük, akkor a csikkek miatt háborodtam fel.

Nincs változás kérem szépen. Sőt. Most már nem csak a buszmegállókban, hanem mindenhol vastagon áll a csikk. A kutyák által hátrahagyott halmok között, mellett és alatt. Mindenhol, akár a fehér hótakaró.

Rengeteg kis pálinkás üveg, sörös doboz, papír, és olyan dolgok, amelyeket nem is tudom, miért kerül ki az utcára.

Ami a legborzasztóbb, és már szörnyűség számba megy: Nem csak a hanyagul elengedett szeméttel kellett megbirkózni, hanem a szándékos szemeteléssel is. A Szent István utcában van egy kivágott facsök. Díszíti a hosszú utcát. Ebből egy kis részt ki lehet venni, mögötte üreg található. Telis tele cigarettás dobozzal, és kis pálinkás üveggel.

Hasonló a helyzet a villanypóznák tövében, ahova szintén direkt, gondosan elhelyezett hulladékot találtunk.

Nem tudom, mi értelme van ennek, de amikor mindenki panaszkodik azon, hogy még márciusban is esik a hó, és 23-án jeges szélben szedjük a szemetet a gyerekekkel, akkor arra is kellene gondolni, hogy ezt a mérhetetlen és eszement szemetelést valahogy be kellene fejezni, mert a környezetszennyezés igenis hatással van az időjárásra is.

Milyen példa ez a gyerekeknek? Milyen jövő ez a gyerekeknek? S még mielőtt valaki megvádolna azzal, hogy a cigizőket bántom, hát nem, és nem is általánosítok, de három hatalmas zsák telt meg szeméttel egyetlen utcán.

Iszonyú, hogy az árvácskák között, a parkban a bokrok alján félig teli pezsgősüveg lapul, a kútban pedig egy egész zacskó sós perec zárja el a víz lefolyását.

Ez nem egyszerű szemetelés, és nem is nekem kell megkeresnem a szavakat rá.

Csak elképesztő, és félelmetes. Minden évben több az összeszedni való.

Ne tegyétek ezt emberek! Ennek nem lesz jó vége. Muszáj lenne óvni a környezetünket. A kukákba tenni a szemetet, és nem úgy, hogy néhány méterre a kerítések fogják meg a sok mindent, amit a kuka mellé tettek, és elfújja a szél.

Olyan egyszerű lenne betartani, hogy ami nem kell, annak is van helye.

Milyen szép lenne, ha egy tavaszi pénteken a gyerekekkel sétálni mehetnék, és gyönyörködhetnénk a mesés utcákban, elmondhatnám nekik, hogy mi egy olyan faluban élünk, ahol rájuk is vigyáznak, és a tisztaság is nagyon fontos mindenkinek.

Rajtunk múlik mindez, nem máson. Mindenkin, mindenkin, aki itt él, és itt akar maradni.

M

Fotó: Saját

Gyökerek és szárnyak

Ma a Duna World nevű tv csatornán az Unser Bildschirm c. magazin műsorban a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának helyettes elnöke, Olívia Schubert nyilatkozott.

Megemlítette a Johann Wolfgang von Goethe által megfogalmazott gondolatot:

„Zwei Dinge sollen Kinder von ihren Eltern bekommen: Wurzeln und Flügel”

A gyermekek két dolgot kellene, hogy szüleiktől megkapjanak: gyökereket és szárnyakat.

„Csak akkor növeszthetünk szárnyakat, ha tisztában vagyunk a múltunkkal.”

Johann Wolfgang von Goethe gondolata az, mely vezethet bennünket a nehéz időkben.

Hozzáolvastam még két kiegészítő idézetet is:

Az egyik egy görög mondás:

„ A gyökerek persze nem látszanak, de tudod, hogy azok tartják a fát.”

A másikat Celestin Freinet írta le:

„a sasok /madarak/ nem lépcsőn járnak.”

Hát igen. Valahol a szárnyalás és a földhözragadtság között van az igazság. Mindkettőre szükségünk van, de még mennyire.

Szárnyalnunk kell ahhoz, hogy kibírjuk az életet, álmodnunk kell, akarni a jót, a szépet. Nincs azzal baj, ha néha visszahúznak bennünket, a probléma akkor van, ha megtiltják, hogy szárnyaljunk. Ha túl nehéz súlyokat tesznek a lábunkra, mert azt akarják, hogy ne bírjunk álmodni, s ne tudjunk nagyot akarni.

Senkinek nem jó, hogy járatják fel-le a lépcsőkön mindenféle értelem nélkül. S nem jó az sem, ha csak azért nem engedik élni, szabadon gondolkodni, mert ők már nem tudják ugyanezt megtenni.

Ugyanebben a műsorban hangzott el a rövid történet, mely szerint Borjádon volt egy kis szerb ortodox templom, melynek harangját mindig akkor kongatták meg, ha veszély közelgett. Ilyenkor az emberek gyorsan tették, amit tenniük kellett, és mentették a menthetőt.

Mindenhol vannak képzeletbeli harangok is, az emberben is működik ilyen, mely megszólal, ha szükséges. Mindig át kell gondolni, hogy mi miért van úgy, ahogy van. Sok oldalról mérlegeljük az állításokat. Gondoljuk végig, ha valami évtizedek alatt kialakul, mert évente javítanak rajta, alakítják, formálják, annak van értelme, megvan a miértje. Csak úgy nem érdemes elrontani.

Gyökered akkor van, ha tanulsz, ha figyelsz, ha alázattal fogadod a jóindulatú idősebbek tanácsait, bölcsességeit.

Szárnyad akkor lesz, ha ezt a tudást okosan használod fel, ha cselekedeteidet mérlegeled, és megfontolod.

Mindenkinek van mindkettő, kérdés csak az, ki mennyire tartja fontosnak a létezésüket.

M

http://kiszelkati.hu/index.php?oldal=blog&id=12

https://www.flickr.com/photos/mnoel/6319073662/in/contacts/

Segítsetek!

Jártam olyan falvakban, ahol már nincs iskola. Átléptem olyan iskolaépületek küszöbét, ahol már nem járt gyermek a tantermekben. Borzasztó érzés volt. Nem csak azért, mert tanár vagyok, hanem azért, mert ott a reménytelenség érzése lesz úrrá az emberen. Van példa arra is, hogy az utolsó pillanatban hozták vissza a semmiből az iskolát.

Ha megérkezel egy faluba, nézd meg, milyen a játszótere, a bölcsődéje, az óvodája, és az iskolája. Idegenként onnan tudod, van-e jövője a településnek.

Mi egy egészen speciális helyzetben vagyunk. Mindenki tudja. Küzdeni kell. Nincs választás. Mert ugye azt a lehetőséget mindenki elveti, hogy hagyni kell megszűnni egy iskolát. Arra senki nem gondol, hogy Rajka iskola nélkül is megmaradhatna élettől lüktető településnek. Ugye senki nem gondolja, hogy veszni kell hagyni, mert majd úgyis jó lesz.

Igen. Egy intézmény működtetése zűrös, nyűgös feladat. Valami mindig elromlik, javítani kell. Időnként nagyot kell javítani rajta, ami pénzbe kerül. Nyűgös, mert emberek dolgoznak benne, és gyerekek töltik mindennapjaikat a falak között.

Mostanában jártam szerepelni más iskolákban. Olyan jó érzés volt, hogy mennyire örültek nekünk, és milyen kedvesen fogadtak. Elkapott egy nagyon erős érzés, milyen jó lenne, ha minden gyerek részesülhetne abban a sok jóban, amit nálunk alapból megkapnak.

Itt gyönyörű szabadtéri színpad van, melyet fenyők, rózsalugas vesz körül, előtte és mellette csodás bokrok állnak, tulipánok, nefelejcsek várják a tavasz eljövetelét. Dr. Hidegh Jánosné és dr. Kovács Jánosné annak idején eltervezték, és elültették azt a sok növényt, s varázsoltak nekünk egy páratlan kertet, hogy árnyékba húzódhassunk a nagy melegben, és folyamatosan szép környezetben élhessünk.

Az épületekből gyerekzsivaj árad, és muzsikaszó hallatszik délutánonként. Időnként dübörög a disco, vagy éppen vendégművészek adnak komolyzenei koncertet. Nem kell messzire utazni, ha zenét akar tanulni valaki. Pollák Ferenc 20 éve kezdte el velünk a zeneiskola működtetését. Már Békefi Ernő is ezt akarta megvalósítani.

Dr. Kovács János, Nyerges János és Pakuts Károly sok-sok évvel ezelőtt kezdték el a német nyelvtanítást, akkor, amikor még nem volt ez divat sehol.

A faliújságokon gyönyörű gyermekrajzok díszítik a folyosót, melyekről sokszor láthatjuk, mennyi versenyről hozzák el a legjobb díjakat. Az osztályok szépen és ízlésesen dekoráltak. Sokat tartózkodhatnak a levegőn diákjaink.

Rendezvényeink, műsoraink olyan minőségűek, olyan magas színvonalúak, melyet eddig mindig tartani tudtunk.

Aki akar, megtanulhatja mindazt, amivel tovább tud tanulni, és megtalálhatja a boldogságához szükséges foglalkozását. Számtalan tanulónk járt, és jár egyetemre, főiskolára, kitanulta a választott szakmáját.

Kis osztálylétszámokkal dolgozhatunk, ahol a gyermekeket név szerint ismerjük, és odafigyelünk rájuk.

A mi gyermekeink tudnak kulturáltan viselkedni egy előadáson, mert erre is megtanítjuk őket.

Most is, megállás nélkül azon dolgozunk, hogy megőrizhessük ezt a sok jót, melyet elődeink kezdtek, de nekünk kell folytatnunk. Viszont egyedül nem megy!

Kelletek hozzá. Mindenki kell, aki érti, hogy mit kockáztat az, aki nem akarja, hogy fenn maradjunk.

Segítsetek nekünk! Álljatok mellettünk!

Nehéz. Iszonyatosan nehéz a dolgunk. Annyi nehézséggel kell szembe néznünk, amennyit nem is gondoltok, még álmotokban sem.

Legyetek velünk! Higgyetek nekünk! Ne ellenünk dolgozzatok, inkább velünk!

Tudjuk, hogyan kell fenn maradnunk, tudjuk, mit kell tennünk, de már alig bírjuk. Csak Veletek megy.

Maradjatok társaink, és segítőink! Nem tudunk úgy megküzdeni az állandóan felénk áradó nehézségékkel, ha egyedül vagyunk.

Legyetek büszkék arra, hogy ilyen iskolátok van, hogy ennyi jó eredményt fel tudunk mutatni, hogy vannak olyan lehetőségeink, melyek máshol nincsenek. Ha összecsomagolnám azt, amink van, sok-sok helyen hatalmas nagy örömmel fogadnák, ha nekik adnám.

Nem lesz jó e nélkül, higgyétek el! Nem lesz jó, ha hagyjátok, hogy eltűnjenek az értékeink. Nem elég sopánkodni és panaszkodni. Tenni kell érte!  S főleg tudni kell kiválasztani, hogy ki akarja a jót, és ki akarja a látszólagos jót.

Kapaszkodjatok azokba az emberekbe, akik a fejlődést akarják, akikben van még erő, kitartás, igazi cselekvő hazaszeretet, akik kreatívak, akik tenni akarják a jót! Tartsátok itt a fiatal, lendületes, szakképzett embereket, hagyjátok őket dolgozni! Becsüljétek meg a már évtizedek óta itt élőket és itt dolgozókat! Álljatok mellénk!

A közömbösség, az ártó szándék a minden mindegy, majd lesz valahogy, a hagyjuk csak, majd más megoldja helyettünk, és főleg az irigység, a gyűlölet, pusztuláshoz vezet. Visszafordíthatatlan dolgok történnek, melyek soha többé nem jönnek vissza, ha hagyjátok.

Segítsetek nekünk!

M

Kép forrása: http://www.abouna.org/node/339   

Egy ház búcsúja

Megéltem sok-sok évtizedet, és mondhatom, rengeteg eseménynek szemtanúja lehettem.

Korábban írtam már erről, de akkor még boldogan, és reményekkel telve jegyeztem le soraimat.

Téglák, és ablakok, ajtók, cserepek alkotnak, de akik építettek, bele adták szívüket, lelküket és legjobb tudásukat.

Kimondhatatlanul szomorúan kell megállapítanom, hogy azóta minden megváltozott.

Az emberek eldobják, elpusztítják azt, ami az évek során megrongálódott, nem javítják meg, nem védik meg, ahogy a hibáikat sem javítják ki, s nem hozzák helyre, amit elrontottak. Inkább újat vesznek, amit később szintén minden lelkiismeretfurdalás nélkül elhajítanak. Tehát ami öreg, az nem kell, pusztuljon.

Azt gondoltam, ha óvom a gyerekeket, adok nekik helyet tanulásra, muzsikálásra, szórakozásra, meghitt hangulatú, vidám programokra, akkor majd szeretni fognak, és nem bántanak. Nem így lett, tévedtem, nagyot tévedtem.

Sírni nem tudok, pedig most sírnék, ha képes lennék rá. Már nincs sok időm hátra, hamarosan eltűnök, és a következő elsősök már nem fogják tudni, hogy egykor itt voltam, és vártam őket. Már nem fogják tudni, hogy mennyi gyönyörű előadásnak adtam helyet, hogy mennyire imádtam, amikor a táborokban hetekre beköltözött hozzám a vidámság. Nem fogják tudni, hogy én nem ártottam senkinek, és hogy csak jót tettem. Nem fogják érezni, hogy a füllesztő nyárban nálam hűs tereket találtak, nem ismerik majd az érzést, milyen nálam lenni.

Hamarosan gépek állnak majd elém, és rövid idő alatt ledöntik a falaimat. A porfelhő után a romokat elhordják, és már nem lesz apácakert, eltűnik a lépcső, melyen ők jártak be és ki a kápolnába.

Sokan fognak örülni, átélik a vélt győzelem mámorát, mely oly rövid ideig tart, hogy aztán gyorsan keresni kell egy másik áldozatot. Ők azt hiszik, a fejlődés útjára léptek, de tudjátok ez nem ilyen egyszerű. Fejlődni belülről kell, de az sokkal nehezebb.

Sajnálom, hogy ezek után nem lesz, hol megrendezni azokat a programokat, amelyek immár hagyományokká váltak.

Sajnálom, hogy ez már senkit nem érdekel, mert elhitték, hogy jobb lesz úgy, ha én már nem vagyok. Sajnálom, hogy nem segíthetek Nektek, mert meg sem halljátok, amit mondok.

Sajnálom azokat, akiknek minden igyekezetét kegyetlenül ledöngölték, és miattam lettek még jobban gyűlölet tárgyai.

De köszönöm, hogy voltak ilyen emberek, és örülök, hogy segíteni akartak nekem. Csak a lelkileg felületes ember gondolja azt, hogy legyőztek Benneteket. Tudom, hogy nem ez történt, mert a Ti gondolataitok, a jó akarásotok többet ér, mint sok millió forint.

S tudom, hogy imádkoztak értem az apácák is, de sajnos ez sem segített, mert a vak gyűlölet, a gonoszság nem ismer könyörületet, és nem ismeri a szeretetet sem, mert nem tud maga sem szeretni.

Búcsúzom hát, mert nincs más választásom. Búcsúzom a gyerekektől, és azt kérem tőlük, hogy ők ne bánjanak úgy Veletek, ahogy Ti bántatok velem.

S jó bicajozást kívánok mindenkinek.

M 

kép: https://casprezeny.azet.sk/fotogaleria/80973/laska-v-oblakoch/1   

Koncert Pozsonyban

Pénteken egy remek zenei élményben volt részem.

Nem biztos, hogy le tudom írni, milyen érzés volt ezen a koncerten jelen lenni.

Pozsonyban, tőlünk nem messze, csupán negyed órára olyan minőségű zenei előadások zajlanak, amiről nem is tudunk. Nem érdemes kihagyni. Könnyű oda jutni, és a jegyek sem drágák.

Haydn, R. Strauss, és Mendelssohn darabok kerültek terítékre, melyeket studió hangzásban hallgathattunk meg.

Amikor egy zenekar hangol, elárulja magát. Azon nyomban lelepleződik. A hangolásból meg lehet mondani, milyen koncerten találtuk magunkat.

Az Izraelben napvilágot látott Pinchas Steinberg a magyar Zeneakadémia szimfonikus zenekarát is vezényelte már, most láthattam őt élőben.

Tenor szólót énekelt a Nagyváradon született Szappanos Tibor.

Az ukrán származású Lena Belkina énekelte az alt szólamot a szólisták között.

A magyar zeneszerző Eröd Iván fia, a Bécsben született Eröd Adrian bariton hangja színezte még szebbé és színesebbé az előadást.

A szlovák Peter Mikulás basszus hangját a Miskolci Nemzeti Színházban hallhatták a Don Giovanni c. operában a hazai zenekedvelők.

Ehhez a parádés szereposztáshoz járult hozzá a több mint 70 tagból álló vegyeskar, és a szimfonikus zenekar. A kórus nemrégen még a londoni Royal Albert Hall-ban lépett fel. Bejárták Európát. 

Sok gondolat cikázott a fejemben. Ennyi különböző helyről érkező ember, akiknek egészen más az anyanyelve, más kultúrát hordoznak magukban, mégis ennyire együtt tudnak dolgozni.

A kotta mindenhol kotta, és szerencsére sokan tudják olvasni. Milyen jó, hogy ez a fajta olvasás nem csak a hangjegyek lejátszását jelenti. Sok minden van e mögött. A kottából ki lehet olvasni még érzéseket, üzeneteket. Motiválhat, reményt adhat, boldoggá tehet néhány pillanatra.

A zenészek a világban példát mutatnak. Mutatják, hogy van máshogy is. Lehet létezni együtt úgy, hogy egy jó célt akarunk elérni. Megszólaljon egy zenemű, úgy, ahogy kell. Ehhez azonban mindenkinek azt kell tennie, amiben a legjobb.

A karmester akkor jó, ha van humora, ha érti a dolgát, s tudja, hogy nincs szuper előadás zenekar, kórus nélkül. Hiába „telleget” a pulpituson, ha nem tisztelik, mert nem adja meg a kellő megbecsülést, tiszteletet a zenekarának. A kettő csak együtt ér valamit.

Mindegy, ki honnan jön, mindegy, hol tanult, és mindegy, hogy milyen a bőrszíne. A zenészek ezt jól tudják, és irányt mutatnak a hallgatóknak. S az eredmény egy csoda, amely magával ragadja azokat, akik ott vannak és részesei a hangok áradatának.

Kár keresztülhúzni a jó elképzeléseket, megakadályozni a kultúra áramlását, mert ettől csak többek lehetünk.

Percekig tapsoltunk, az emberek arca kisimult, mosolyogtak, szemük csillogott.

Köszönöm a lehetőséget, hogy megtapasztalhattam, mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan.

M

fotó: https://www.facebook.com/pg/SlovakPhil/photos/?tab=album&album_id=1503241339754447

Deák Viola Helena

Valahol

Ezzel a dallal emléket szeretnék állítani. Emléket, mely sajnos már csak emlék.

A gyermekek iskolába járnak, nyolc évig velük vagyunk, aztán tovább mennek. Elengedjük őket és reméljük, jó úton járnak majd tovább.

Volt egy kis csapat, akikkel megéltünk örömet, bánatot. Mindenki olyan szerepet kapott, amiről tudtam, képes rá, jó lesz benne. Játszott közöttünk egy szótlan fiú, nem volt egy mondata sem a darabban, de mégis fontos volt. Olyan odaadással élte bele magát a szerepbe, s szokása szerint sokszor megnevettetett bennünket.

Aztán ahogy az lenni szokott, mindenki ment a maga útjára, nem láttuk egymást már olyan gyakran.

Senki nem számított arra, hogy a mi szótlan Meglökőnk tényleg elmegy oda, ahol az örökre szépek élnek.

Mégis megtörtént. A dalt most neki énekeljük, és mindenkinek, akikre nem csak ilyenkor gondolunk.

Örökre velünk maradsz, Krisztián. Szeretettel gondolunk Rád.

M

A fotókat az emlékoldalról vettem le, Scháling Anita készítette a tájfotókat, a többi pedig a Varázskönyvből származik.