Hacsaturján Kardtáncával kezdődött. Az emlékül kapott
műsortervezet izgalmas, és sokat ígérő produkciókat sejtetett.
Már az odavezető út is rendkívüli volt. Az apátság, a
hegyek, az erdők, növények, a levegő egy különleges délután előhírnökeivé
léptek elő.
A fellépők trombita, kürt, harsona, tuba, klarinét,
szaxofon, zongora, hegedű, gitár hangjain szólaltatták meg a műveket, melyeket
ebben a tanévben tanultak, gyakoroltak.
Bononcini: Per la Glori, Kaprath: Három közjátéka, Mozart:
Sarastro áriája, Kerepes: Zápor, Chopin: Esz-dúr nocturne, Barat:Orientale és
sorolhatnám még a számtalan érdekes, változatos darabot, melyet
meghallgathattam ezen a koncerten.
Bámulatos volt, és egyben reménykeltő is, hogy ezek a fiatal
muzsikusok viszik tovább a zene szeretetét, és időt, energiát fordítanak az
értékes, színvonalas művek megtanulására.
Szép dolog ez, fontos, jelentőségteljes, mert nem csak az ő
életük lesz ezáltal más, értékesebb, de a családjuk, az iskolájuk is rengeteget
profitál ebből.
Kellemes volt úgy ülni, és hallgatni egy
növendékhangversenyt, hogy nem kellett konferálnom, és nem kellett minden
szereplőért izgulnom. Szórakoztató, és felemelő érzés volt.
Aztán megszólalt Debussy: A kis néger c. zongoradarabja, és
hirtelen eltűnt a nyugalom, ismét ugyanúgy izgultam, ahogy akkor, amikor én
játszom, vagy ha a mi növendékeink szerepelnek.
Az én volt tanítványom ült a zongoránál, aki egykor pici
fiúként kezdett el muzsikálni, és együtt haladtunk végig a nehézségeken, a
zenetanulás fáradtságos, de csodás ösvényén.
Messzire került azóta tőlünk, ritkán látjuk őt, de büszke
voltam rá, mert folytatja, mert szereti a zenét, és mert valahol ott voltam én
is a muzsikájában.
A mostani tanára, neves zenepedagógus, kedves, és mosolygós
ember, tanítványai nagyon sokat tanulhatnak tőle.
Vivaldi 3. Tavasz tétele, Massenet Meditation-ja, Glier
Románca mind-mind elhangoztak és felejthetetlen élményt hagytak bennünk. A
nyitott ablakon keresztül a hársfák virágainak illatát hozta be a lágy szellő.
Hát kell ennél több?
A mesés kilátás, a levendula fagylalt íze, a napsugaras,
békés és szépséges környezet még soká ott lapul majd a szívemben, hogy vissza
tudjam idézni ezt a délutánt.
Szóval, kérem, érdemes ezt csinálni. Érdemes zenét tanítani,
szolfézst, és minden mást. Azért érdemes, mert itt, ebben a távoli, neves iskolában is
őrzik, tovább fonják az elkezdett fonalakat.
Nem veszik kárba a törődés, a tanítás. Nem igaz, hogy nincs
értelme, mert a mai fiatalokat semmi nem érdekli. Nem igaz, hogy nem kell
tanítani őket, mert úgysem értékelik, és nem igaz az sem, hogy úgyis mindent
elfelejtenek.
Rajkán egy picinyke zeneiskola létezik. Ahogy ott álltam a
falnál, lenézve a távolba, miután megnéztem egy hatalmas orgonát, még hallva
belső fülemben a koncert dallamait, arra gondoltam, egy icike-picike helyről is
el lehet indulni, ki lehet bontakozni, szárnyalni is lehetséges, sőt vissza is
lehet jönni.
Aki kirepül az általam gondozott fészekből, talán sas
madárrá változik, és elviszi a melegséget, meghittséget és a szeretetet,
amellyel berendeztem a fészket. S akkor teljes a bizonyosság, amíg ez működik,
amíg a fészekből kirepülnek a madárkák, és ilyen gyönyörűen muzsikálnak, addig
óvni és védeni kell a fészket, és folytatni, megállás nélkül tovább adni és
adni azt, ami fontos, ami számít, ami lényeges, és ami nélkül nem lehet sas
madárként szállni, és a felhők között hasítani a levegőt.
Holnap a mi kis madárkáink koncerteznek, és én megint végig
fogom izgulni az egészet, hogy mindenki meg tudja mutatni, amit tanult, és hogy
mindenki érezze, és tudja a közönségben, hogy az, amit itt tanulnak nálunk, az
a kiindulópontja annak, hogy valaki a magasból mennyire messzire tud majd
ellátni, milyen tágassá válik számára a horizont. Hogy megérzi-e később a
hársfa illatát, miközben Debussyt játszik a zongorán.
Köszönöm ezt a délutánt, jó volt meglepetésnek lenni, és sok
erőt adott minden, amit megélhettem ma.
M
