Hatodik

Holnap indul a 6. Zenés Adventi Naptár, mellyel szeretnénk szebbé tenni a decemberi időszakot.

Minden nap megnyitunk egy kis ablakot, mely mögött ott lapul a dal, a muzsika, amit az elmúlt hónapokban vettünk fel számotokra.

Az idei naptárban ismét szerepel a Rose zenekar, a Vox Carissima kórus és sok-sok zenét tanuló diák. Olyan gyermekek is játszanak, akik idén kezdtek el megismerkedni hangszereikkel.

A Kis Gézengúzok Gyermekkórus ebben az évben énekel először. Nagy lelkesedéssel, és izgalommal készültek a felvételre.

Ismét változatos, és meglepetésekkel teli programot ajánlok Nektek.

A hagyományokhoz híven, mindig előző nap teszem fel a dalokat, hogy aki reggel szeretné meghallgatni, kedvére megtehesse.

Egy hagyományt valaki mindig elkezd, aztán sok emberen múlik, hogy folytatódik, vagy megszűnik. Mindig az emberek határozzák meg, hogy egy ötletből mi marad meg, és mi felejtődik el. Nem mindegy, hogy egy program elveszti a lényegét, azt a fontos elemet, mely miatt elkezdődött, vagy meg tud újulni, és megtartja az eredendő értékét.

Eddig minden évben valami más koncepciót találtunk ki, ez így történt most is, de egy valami nem változik a naptárban. Szeretnénk, ha látnátok, és tudnátok, hogy a zene, a dal azért létezik, hogy örömet okozzon mindenkinek, aki részese akar lenni. Viszont ahhoz, hogy ez az egész elérje a célját, az előadóknak rendelkeznie kell néhány létfontosságú tulajdonsággal: irtózatosan nagy szorgalommal, akaraterővel, kitartással, alázattal kell készülni, hogy aztán a végén mi is örülhessünk annak, amiért megdolgoztunk.

Ez az év más, mint az eddigiek. Sok minden változott, de sok-sok öröm is ért bennünket!

Az utómunkálatokat Fajtai András végezte, ezúton is köszönjük neki, hogy segített még jobb minőségű videókat készíteni.

90 településen, iskolákban, templomokban, Magyarországon, Szerbiában, Szlovákiában, Romániában /Erdélyben/ énekelik azt a dalt, melyet 2011-ben írtam az akkori tanítványaim számára. Az Adventi Gyertyák címet adtam ennek a négy részből álló dalnak, melyet nagy örömömre ilyen sokan adnak elő karácsony ünnepéig.

A dalt 2014-ben vettük fel a Vox Carissima és a Margaréták kórusokkal

Amikor kinyittok egy ablakot, gondoljatok arra, hogy a zenével Nektek adunk valamit, ami bennünk van legbelül. Megosztjuk veletek az érzéseinket, és azt szeretnénk, ha tudnátok, mennyire fontos, hogy ilyenekre is fordítsunk időt.

Az a gyermek, aki megtapasztalja, hogy a zene milyen sok mindenre használható, mennyi mindenen átsegít, már nem lesz ugyanaz soha többé.

Lassan eltűnik benne a durvaság, megszelidül, megtanul befelé is figyelni, jobb emberré válik. Számunkra fontos, hogy amit eljátszunk, az akkori legjobb tudásunk szerint történjen meg.

Aki lelkében meg tudja ezt érteni, naponta átélheti velünk ezeket az érzéseket, és talán kicsit jobb kedvvel tud munkába indulni.

Ha sikerül békésebbé, kedvesebbé, finomabbá tennünk a mindennapjaitokat, akkor megérte ismét felvenni ezeket a dalokat.

Legyen szépséges, nyugodt a decemberetek! S örüljetek velünk, hiszen annyira jó és különleges az, ha ennyi zenekedvelő kicsi és nagy együtt tud működni egy emberibb, minden negatív gondolattól mentes hagyomány fenntartásában.

M

Piroska és a farkas

Tegnap egy igazán felemelő báb előadást láttunk a Fehérló Közösségi Házban.

Majoros Ági egyszemélyes vásári bábjátéka bebizonyította, hogy egy százszor olvasott, hallott és látott mesét is érdemes megnézni újra.

Sári Miklós ötletes, ízléses, mesevilágba illő, a szó legnemesebb értelmében vett egyszerű, de lehengerlően varázslatos díszlete színesítette a történetet.

Az előadás minden pillanatában történt valami meglepő, érdekes, izgalmas.

Kiss Attila Etele bábjai csodásan hozták a szereplők karakterét. Egészen aprólékosan kidolgozott, kedves figurák /ugye a farkas kivételével/ mozogtak a színpadon, s még felnőttként is el tudtam vonatkoztatni attól, hogy nem élő személyek.

Szabó Attila szövege nem vett el semmit a mese értékéből, tanulságából, sőt hozzátett. Vidámmá, lényegre törővé alakította a mondanivalót.

A zene, mely Nagy Szabolcs munkája, gyermeknek és felnőttnek egyaránt nyújtott minőségi élményt. Letisztult és tiszta, hangzásában is izgalmas, de ugyanakkor óvatos, éppen csak annyira félelmetes, csak annyira édes, amennyire kell.

Olyan volt ez a bemutató, amilyennek lennie kell. Pontos, minden mozdulat stimmelt, kidolgozott minden egyes részletében, és ami nagyon fontos, gyermekközpontú.

Egészen alaposan átgondolt, a fontos részletek kiemelésével.

A szuperlatívuszokig érő kreativitás, a szinte minden pillanatban valami meglepő és érdekes történése mellett kaptunk helyet saját fantáziánknak ott, ahol kellett, ahol olyan történés következett, melyet mindenki a maga kis lelkével kellett, hogy átgondoljon, mert jobb az úgy, ha a rosszat nem emeljük ki.

A bábjátékos édes, aranyos ruhája szintén tele volt kedvesebbnél kedvesebb megoldásokkal. Színeiben, formájában egy tündéri mesélőt alakított, aki hangjával számtalan karaktert, érzelmet tudott megeleveníteni, s beépült a történetbe.

Írok néhány példát is:

A farkas lenyeli a nagymamát és Piroskát. Ez a legalább 4 féleképpen átalakítható színfalak mögött történik, mégis tudjuk, mi a helyzet, de ugye ezt azért mi képzeljük el, ki így, ki úgy, attól függően, mennyi horror filmmel találkoztunk már.

Ekkor előkerül egy kis fehér bőrönd. A színpad elé teszi, lenyitja nekünk a tetejét, és ott meglátjuk a két szereplőt, teljesen úgy, ahogy nagyban találkoztunk velük még néhány pillanattal ezelőtt, s ott a kis bőröndben, ami ugye a farkas gyomra beszélget a két szereplő. „Mindig jön a segítség” mondja a nagymama.

Egy másik példa a vadász vicces figurájának beépülése a történetbe. Miután eltűnik a farkas a bravúrosan szép ágyban fekve, egy ablakot látunk, csipke függönnyel, boltíves első résszel. Ki is lehet nyitni, látjuk kicsiben, ahogy a vadász még alszik. A gyerekekkel felébresztjük, majd a régi papír öltöztetős játékokhoz hasonlóan meg is kapja ruháját, hogy aztán a nagy báb is bejöhessen és megoldja a feladatot, mely a történetben ráhárul.

Piros, fehér pettyes tál és bögre egyszer csak csicsergő madarak fészkévé válik, hogy aztán mint egy különleges motoros repülőcske elszálljon velük.

Nem tudom leírni, mennyire örültem, hogy ilyen szuper előadást láthattunk. Erre van szüksége a gyermekeknek. Erre, mert igényes, mert ötletes, mert tiszteli őket annyira, hogy egy esztétikus környezetben briliánsan előadott darabot tesz eléjük, mert kitűnően megtalálja a balanszot a készen adom neked, és a képzeld el között.

Élmény volt. Élmény és jó érzés, hogy van ilyen is. Élmény, hogy tudhatjuk, nem kell beérnünk ennél rosszabbal, ennél primitívebbel.

Nagyon jó, hogy ebben a közösségi házban lehetőség van arra, hogy ilyen színvonalat láthassanak a gyerekek. Jó, hogy igyekeznek értékeket átadni az odalátogató gyermekek számára.

A gyermekek nem ehhez vannak hozzászokva, de muszáj erre mennünk. Muszáj a mesék varázsával tanítani őket, s megmutatni nekik, hogy létezik olyan is, amikor a lényeget látják, azt, amivel szebbé tehetik a saját életüket is.

Reméljük, lesz még sok ilyenben részünk.

Gratulálok a művészeknek, akik létrehozták ezt az előadást, és a ház szervezőinek is, hogy tudják, merre vezet az az út, amelyről a mese szerint sem szabad soha letérni.  

M

kép forrása: https://www.szabadter.hu/programok/item/9650-majoros-agi-babszinhaza-piroska-es-a-farkas.html#.XcZzOzNKjIU

Csipike

Fodor Sándor mesekönyvét újra kiadták, most minden történet egy kötetben megtalálható.

Pásztohy Panka illusztrálta a Manó könyvek, Líra kiadó által újragondolt Régi kedvencek sorozatban megjelentetett történeteket.

Az erdőben élő kis állatkák és a törpe kalandjai nem csak gyerekeknek ajánlható. Számtalan bölcsesség, szép gondolat rejlik a sorok között, s a szereplők viselkedése, beszéde mindennapi életünk bámulatos példáit jeleníti meg a mese eszközeit felhasználva.

Találhatunk benne érdekes, aranyos, kedves, vagy éppen találó kifejezéseket, melyeket nem használunk, de akár meg is jegyezhetjük, s berakhatjuk aktív szókincsük dobozába.

Gyermekeink találkozhatnak mindazon problémákkal, emberi magatartások által előidézett gondokkal, bánatokkal, félelmekkel, melyek már oly sokszor, és annyira sok helyen megtörténtek.

Tanulságos könyvecske, melynek belső borítója is Csipike ruháját idézi. A régi kiadást Rusz Lívia illusztrálta, s mi felnőtt korba lépett gyerekek ezekből a kiadásokból emlékezhetünk az „enyhén” hatalommániás főszereplőre.

A neten megtalálhatjuk hangoskönyvként is, de sokkal jobb lenne, ha felidéznétek gyermekeitekkel együtt ezeket a történeteket, és élőben olvasnátok el a kedves olvasmányokat.

A meseregény 5 történetét 1966 és 1990 között adták ki. Mindegyik részben van egy-egy mondat, melyet magukkal vihetünk, lelkünkben tarthatjuk, hogy beépüljön a gondolkodásunkba. pl: „Csak azokon van hatalmam, akiket szeretek, és ártani is csak azoknak tudok.” „Amíg gonosz volt, példátlanul gonosz és az Erdő Réme, senki se mosolygott. És ez volt az a bizonyos valami, ami netovább óta hiányzott neki.” „Az igazságért soha nem szabad megsértődni.”

Csipike azt hiszi, hogy miatta működik minden az erdőben, Madár miatta énekel, a virágok miatta nyílnak. Mindennapjainak jó részében kedves parancsolgatásokkal vezetgeti barátait, társait, törődik velük, és az amúgy teljesen magától és természetesen végbemenő folyamatokról azt gondolja, miatta haladnak, mennek végbe úgy, ahogy.  Azt hiszi, hogy másoknak tesz jót, értük él, ő feláldozza magát az erdőért, a lakóiért. Szentül és teljes meggyőződéssel gondolja magáról, hogy csakis miatta olyan a világ, amilyen, s amikor kiderül, hogy ez nem igaz, gonosszá válik, s bejárja a gonosszá válás minden lépését, míg végül már saját barátainak életét is fenyegeti, s csúnyán bánik mindenkivel. Aki ellentmond neki, azt gyűlöli, és tervezgeti, hogyan készítse ki.

Kitalálja Réz Urat, akitől félni kell, és az erdő lakói félni is kezdenek, hiszen Csipike annyit mondogatja, hogy félni kell, és annyit fenyegeti őket. Mindenki másképpen reagál, de Csipike eljutt addig, hogy már azt képzeli, hogy a hegy is elvándorol arra a helyre, ahova ő mondja.

Két Szarvasbika a Szeressük egymást gyerekek c. dal éneklése közben verekedik össze, mert Csipike azt hiszi, annyira ügyes, hogy meg tudja akadályozni, hogy a természet rendjét megváltoztassa.

Ellensége a Kecskebéka, aki nem fél tőle, és visszabeszél. Csipike azért akar nagyra nőni, hogy belerúghasson. Kecskebéka ellentmond neki, és kimondja, amit mások nem mernek, ezért a törpe még a gólyát is rá akarja hívni, de nem sikerül. A békán kívül mindenki elviseli, s hagyja, hogy intézkedjen, hogy dirigáljon, s megtartják abban a hitben, hogy ő a világ nagy rendezője, és miatta megy minden előre. Persze ez egyáltalán nem igaz, de senki nem akar vele szembe szállni, senki nem szeretné, ha Csipike megtudná, hogy senkit nem érdekel, mit tesz, mert mindenki a maga dolgát végzi, és neki senki felett nincs hatalma, mert aki nem akarja, hogy beleszóljon a dolgaiba, az egyszerűen távol tartja magát tőle. A többiek pedig a közöny leplébe öltözve nézik végig, ahogy Csipike élteti saját magát.

Csipikének becézték a családban a horgászni szerető, 190 cm magas Szász Imre írót, akit egyszer meghívott egy horgászatra a könyv megalkotója. Madárnak Szász Imre feleségét hívták, lányuk pedig a Nyúl becenevet kapta. Szász Imrének tetszett a meseregény.

Kapjunk hozzá kedvet mi is, és osszuk meg gyermekeinkkel a történeteket, hiszen mi marad más nekünk, amikor hazaérünk, és fáradtan megpihenünk, mint a fantázia világa, a mesék birodalma.

Mi már olvassuk a tanulókkal magyar órákon. S bár Csipike mindenkit ostobának néz, és sok olyan dolgot tesz, ami nem jó és nem segít senkinek vele, mégis szeretjük őt, mert belátja, ha rosszat tesz, s gondolkodik azon is, hogyan teheti jóvá azt, amit elszúr.

Milyen jó volna, ha ez nem csak a mesékben lenne így!

M

forrás:  https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom/csipike 

https://librarius.hu/2015/12/23/kideritettuk-kirol-mintazta-fodor-sandor-csipike-alakjat/

Régmúlt Rajka 3.

Amikor elkezdtem a gyűjtést és az írást, még nem gondoltam, mennyi olyan dologra bukkanok, amely ma már nem is létezik.

Alkalmam nyílt rendkívüli emberekkel találkozni, levelezni, akik emlékeiben még él az a Rajka, amelyről ma már csak írni tudok. Hálás vagyok nekik, hogy ennyi időt, energiát szántak erre a munkára, és lehetővé tették, hogy elkészítsem az írást.

A képek egy rég elmúlt időszakot idéznek. Rajkán élt, munkálkodott oly sok ember, akik már nincsenek közöttünk. Őket nem csak a családjuk körében kell emlékezetben tartani.

Igyekszem mindenki számára érdekesen lejegyezni, összegyűjteni az emlékeket, hogy megmaradjanak a jelen és a jövő emberei számára. 

Minden forrást felhasználok arra, hogy ezt a célt elérjem, s melyek megadatnak munkám során.

Számomra rendkívül fontos, hogy legalább ezekben a kiadványokban megörökítsem, kik kezdeményezték pl. a Hősök szobrának megalkotását, vagy milyen ételeket ettek az akkor élő rajkaiak, milyen házakban éltek, hogy teltek mindennapjaik. Szeretném összegyűjteni azokat az értékeket, melyek hihetetlenül fontosak lennének mindenki számára.

A harmadik részben öt családról írtam, akiknek családfája szövevényes utakon összefonódik és mindegyiknek van Rajkához fűződő kapcsolata.

Nagy örömömre szolgál, hogy sokan érdeklődtök a részek iránt, és olvassátok. Jönnek még újabb és újabb részek, hiszen a téma kifogyhatatlan, s velük együtt az ötleteim is sok-sok kiadványra szólnak. Minél többet tudok meg, annál jobban érzem, hogy folytatnom kell, hogy feldolgozzam a rendelkezésemre álló anyagokat.

A három kiadvány után egy újabb téma következik, melyből megtudhatjátok azt a sok mindent, melyet Rajkáról találtam, a faluról, általában, de mégis konkrétan. A részek családokról, emberekről, a faluról szólnak. A negyedik részben ez utóbbi lesz porondon. A helytörténeti könyvek az általános falu történetekkel kezdődnek, de én most megfordítottam a sorrendet.

Szeretném, ha jutna mindenkinek, aki közénk tartozik, akinek tényleg fontos, hogy birtokolja a tudást arról, kik éltek itt falunkban, s mi történt akkor, amikor mi még nem éltünk.

Jó olvasást, jó szórakozást, kellemes tanulást, és meghitt emlékezést kívánok mindenkinek!

 M

A Félőlény

Békés Pál zseniális meséjét tanuljuk magyar órán kis tanítványaimmal. Ennek kapcsán ajánlom sok szeretettel mindenki számára ezt a könyvet. Felnőttek és gyermekek egyaránt tarthatnak kezükben egy érdekes, magával ragadó, szívszorongató, rendkívül tanulságos történetet. Természetesen minden korosztály mást ért meg belőle, mást tanul meg általa, de ez így van jól.

A Kiserdőben már semmi nem olyan, mint azelőtt. Régen Csupánc, Rakonc, Porhany, Csatang és az akkor még nem Félőlény néven ismert szereplők együtt teáztak a tisztáson, s a főszereplő mindig olvasott egy-egy részletet valamelyik könyvből, melyet az egyik tölgyfában lévő könyvtárában, az otthonaként szolgáló odújában tartott. A szereplők örömmel tették dolgukat mindennapjaikban, nyugalomban, békességben éltek.

Aztán minden más lett. A kis lakók nem tudták, hogy mindenhova beköltöztek a szörnyek, már csak a Kiserdő érintetlen. Egyik reggel egy gyökerestől kitépett tölgyfát találnak a tisztás szélén, mely egyike a két 100 éves fának. A másikban a könyvtár van.

A Félőlény már jóval ezelőtt bezárkózott az odújába, lakatokkal, láncokkal védve lakhelyét, mert ő már akkor tudta, valami nagyon rossz közeleg. A többiek találkoznak a kukkoló berregénnyel, aki a magasban repül el felettük és ijesztegeti őket szórólapokkal, s igyekszik információkat gyűjteni róluk.

Gyanakvás, szorongás és félelem lesz úrrá a Kiserdőn, s mindenki másképpen reagál a helyzetre. Csak lassan tudják meg, hogy a szörnyek ellen sokféleképpen lehet harcolni, de egy biztos, küzdeni kell ellenük. Nincs más lehetőség, s a harc ezer oldalát mutatja meg, mindenkinek más az útja, s lehet, hogy úgy hisszük van, aki nem harcol, pedig mégis azt teszi. Ahhoz, hogy megértsük a szörnyek gondolkodását, s megakadályozzuk, hogy megmérgezzék a lelkünket, össze kell fogni, s ha ez nincs meg, akkor mindenki maga harcol, vagy nem. Aki küzd, annak néha mennie kell, mert a szörnyek nem tűrik meg azt, aki nem hallgat, aki nem áll közéjük.  

A Kiserdőben nincs már teázás, nincsenek történetek, de a szörnyek egyre többen vannak, mert sokan úgy gondolják, ha ők is szörnyekké válnak, majd jobb lesz nekik.

Csatang a történet előtt 7 évvel messzire vándorol a Kiserdőtől, s mikor visszajön nem is látszik rajta, hogy beállt a szörnyek közé, karriert csinált, és most tönkre akarja tenni a lakókat, az egész még addig féltve őrzött aprócska helyet. Álnokul, behízelgően, alattomosan, bájologva, hazudozva úgy tesz, mintha még barát lenne, segíteni akarna, kicsalogatja a Félőlényt rejtekhelyéről, és rábeszéli, hogy menjen a szörnyfelvételi irodába, hogy leküzdje félelmét. Csak 3 próbát kell kiállni, s ő is szörnnyé válik, mely eredményeképpen többé nem kell félnie, mert „szörny a szörnynek nem vájja ki a szemét.” Ez az állítás gyorsan megvétóztatik.

A Félőlény erőt vesz magán, és belép az irodába. Aztán semmi nem úgy történik, ahogy azt a szörnyek kitervelték. De innen nem mesélem tovább a „mese” cselekményét, mert érdemes inkább elolvasni.

A szörnyek mindent lassanként változtatnak meg, s gyakran ijesztegetik a lakókat, hogy azok megszokják az új helyzetet, és egyszer csak azt higgyék, hogy az a természetes.

„A rémek első dolga elpusztítani a könyvtárat”, mert, ha nincsenek történetek, és már nem hisszük, hogy a jók legyőzik a gonoszakat, akkor nekik könnyű dolguk van.

Aztán megtörténik a csoda, és a Félőlény rájön, hogyan menthetik meg a Kiserdőt, s hogyan űzhetik ki a szörnyeket legalább az erdő széléig, mert a szörnyeket nem lehet legyőzni, csak távol tartani magunktól.

S végül, elhangzik a kulcsmondat is, melyet muszáj elárulnom: „Azért van tele veletek a világ, mert szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz.”

Amíg emlékezni tudunk, amíg vannak történeteink, s mi azt átadjuk gyermekeinknek, egymásnak, addig a szörnyek bár nagyon próbálkoznak, nem tudják elérni céljaikat. Nem lesz mindenkiből szörny, de nagyon kell vigyázni, mert közöttünk vannak, nagyon megtévesztőek, nagyon álnokul dolgoznak. Néha segít egy történet, máskor egy dal, melyet énekelünk azért, hogy a gondolatainkat tisztán tarthassuk. Vagy éppen csak annyi kell, hogy ne hagyjuk, hogy a szörnyek bánthassanak másokat, mert ha végig nézzük, ahogy szenvednek, ahogy kínozzák embertársainkat, fizikailag, vagy lelkileg, mindegy, azzal már egy lépést tettünk a szörnnyé válás felé.

S van még valami, amit elmond a könyv. Nem lehetünk egyszerre szörnyek és nem szörnyek. Olyan nincs, még akkor sincs, ha azt hisszük, lehetünk egy életben mindkettők, mert olyan ügyesek vagyunk. Ha ezt megpróbáljuk, észre sem vesszük, és már a szörnyek közé tartozunk. S milyen tragikusan nevetséges az, amikor valamelyik történet szereplője azt hiszi magáról, hogy ő nem szörny, pedig már mindenki tudja, hogy az, csak ő nem.

Ajánlom Nektek ezt a könyvet. Nem kell hozzá sok idő, hogy elolvassátok. Készült belőle rádiójáték, hangoskönyv.

Ne hagyjátok ki, mert nagy igazságok vannak benne, s mert a mesében mindig benne van a valóság, érdekes módon nem a kifacsart, megrágott, kiköpött valóság, hanem az, amelyből mindenki tanulhat valamit, vihet valamit magában.

„… s amíg vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.”

M

kép forrása: https://pixabay.com/hu/photos/tree-trunk-aljn%C3%B6v%C3%A9nyzet-t%C3%B6rzs-569275/

125

1894. január elsején egy bakonykúti kis házikóban megszületett Ernő, a Békefi család második fiú gyermeke.

Antal, a kisfiú édesapja, és édesanyja Julianna pici korától olyan körülményeket biztosított számára, ahol életének minden napját betöltötte a zene, az énekszó,  megtanulhatta tisztelni a tudás értékét, megtapasztalhatta a komoly, szorgalmas munka gyümölcsöző eredményeit.

18 éves korában érkezett Rajkára, 1912. október elsején. Messzire került Romándtól, a meghitt szeretetet jelentő családjától.

Magával hozta emberségét, széleskörű gondolkodását, tenni akarását. Kórust szervezett, színházi előadásokat rendezett, zenekart működtetett, s közben órákat tartott az iskolában, s megpróbálta mindenkinek átadni, amit ő tudott.

Harcolt az első világháborúban, fogságba esett, majd haza érkezve folytatta, amit elkezdett.

Soha nem felejtette el, mit jelent összetartani, segíteni másokat, s igyekezett tartani a kapcsolatot családja tagjaival.

Szabadidejében, kertjében dolgozott, ápolta hőn szeretett rózsáit, fotóit hívta elő saját sötét kamrájában, járta a természetet, vagy éppen zenélt barátaival, ismerőseivel, tanítványaival.

Sok fotóról néz ránk, gyermekek társaságában, rendezvényeken készített pillanatképekről.

Bárcsak hallhatnánk, ahogy orgonál a templomban, érezhetnénk játékában a művészet iránti alázatát, részesei lehetnénk nagy szorgalommal kigyakorolt kíséreteinek, s megtapasztalhatnánk milyen az, amikor valaki a hívek énekét követve, saját magát alárendelve játssza a szólamokat, ahogy azt édesapjától tanulta.

A Régmúlt Rajka első kötete az ő családjáról és életéről szól. Látható kézírása, életének szakaszai, s olvasható a sok megpróbáltatás, melyeket a sors elé vetett. A  második kötetben is szerepel kiegészítésként.

Olvashatunk róla több helyen néhány sort, adatait, eredményeit. Az általa kutatott Liszt Ferenc családjáról pedig a Zeneműkiadó adott egy aprócska könyvet, melyben nagyon alaposan, tudományosan dolgozta fel a nagy zeneszerző őseit, s azok rajkai vonatkozását.

Feleségével Kohnlechner Máriával a mai Szent István utcában laktak, még áll a ház ma is.

A Szent Márton katolikus templom kriptájában nyugszik1972 óta.

Élt Rajkán egy tanár, akiről iskolát neveztek el, akire ebben az évben azért emlékezem meg, mert 125 éve született.

Példát mutatott kitartásban, megmutatta, hogy kell talpra állni, amikor nagyon rossz időszakot kellett átélnie.

Tartsuk meg őt emlékezetünkben, ez a feladat mindannyiunké!

Életrajzának megírásakor, s a róla szóló dal megkomponálásakor szerettem volna őt tisztelettel és szeretettel megismertetni mindenkivel, gyermekkel és felnőttel egyaránt. Célom volt, hogy minél többen tudjanak róla, s hogy mindenki számára elérhető legyen a sok információ, melyet egészen kivételes, kedves és nagy tiszteletet érdemlő családja segítségével tudtam összegyűjteni.

Emlékezzünk hát Békefi Ernőre, mert ő egyike azoknak, akiket nem szabadna elfelejtünk, akit meg kellene becsülnünk, s akit méltó módon kellene gyermekeink számára tovább örökíteni.

M

Fotó forrása: https://pixabay.com/hu/photos/r%C3%B3zsa-k%C3%B6nyv-r%C3%A9gi-k%C3%B6nyv-kivirul-2101475/