Ajándék

Ismét közeleg a karácsony, s egyre korábban tárul elénk a sok-sok ajándéknak való a boltokban.

Mit vegyünk azoknak, akiket szeretünk, s akik bennünket szeretnek?

Ma láttam meg ezt a reklámot, mely többet mond, mint amit elsőre észreveszünk benne.

Az alapzenét Elton John: Your Song című dala alkotja.

 „… a legjobb, amit adhatok a dalom az én ajándékom, és ez csak a tiéd.”

A történet elmeséli azt a pillanatot, amikor egy pianino áll becsomagolva a karácsonyfa mellett, és a kisfiú először üti le édes kis ujjacskájával egy billentyűjét, s mi lesz belőle az évek során.

Egy hangszer nem mindig tűnik nagy értéknek, néha csak egy bútordarab, vagy örökség. Igazán akkor válik fontossá, meghatározóvá, ha játszanak rajta.

A zenész számára társ, mely segít kifejezni érzéseket, lelkivilágot, amivel képesek vagyunk elmondani ami bánt, vagy megmutatni boldogságunkat.

A gyermek nem tudja, mit kap, mire használhatja a hangszert, csak később jön rá, hogy életre szóló ajándékot adtak neki. Megtanulja használni, vigyáz rá, gondozza.

Megtapasztalja, hogy általa szól szépen, ha ő szívvel-lélekkel muzsikál vele, s megtudja, hogy rajta múlik, mennyire műveli ki a tudását.

Senki nem sejtheti, mit hoz magával egy ilyen ajándék, de biztosan nem ártalmas, ha figyelünk arra, hogy jó hangszerrel ajándékozzuk meg a gyermeket.

Persze nem könnyű sokáig, kitartóan tanulni, és a családnak is végig kell hallgatni a próbálkozásokat, amikor még nincs minden hang a helyén.

Sokszor elég egy pici biztatás, s megtörténik a csoda. Elég egyetlen ajándék, s nem kell, hogy aranylemezes sztár legyen mindenkiből, nem kell, hogy művésszé váljon a gyermek. Csak játsszon, mert a zenélés egy olyan varázslat, amely más tevékenységgel egyszerűen nem kivitelezhető.

Ha minden gyermek és felnőtt hangszert kapna karácsonyra, akinek még nincs… és lehetősége lenne megtanulni rajta játszani… lenne egy hatalmas zenekar, amely ezer és ezer hangon szólna. S amíg mindenki muzsikálna, nem történne semmi rossz. Csak játszanánk, s a zene a felhőkig elhallatszódna, s a Hold is az emberek zenéjében gyönyörködne.

M

Egy lámpás emlékei

Nagyon örültem, amikor egy óvodás apró ujjacskái által elkészültem.

Sok-sok évvel ezelőtt Márton-napon meggyújtották a mécsesemet, és elindult velem és társaimmal Rajkán egy pici óvodás csoport. Végig vonultak az utcán a templomig, a gyermekek énekeltek közben, és a kezeikben vitt lángocskákban gyönyörködtek.

Ez a csoport egy tradíciót teremtett a faluban, mert utána bekapcsolódott az iskola diákönkormányzata, s ezzel már a tanulók is részt vettek a megható, csendes és szép programban. A testvérpár ötletéből éveken át tartó szokás lett, s maradt fenn oly soká, megőrizve értékeit.

A gyermekek számára teadélutánt tartottak, majd miután szívük-lelkük felkészült a sétára, sorba álltak, hogy a besötétedett utcákon végig vonuljanak. A diákok és a kis gyermekek találkoztak egy ponton, s a két csoport innentől együtt haladt tovább.

Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a kígyózó sorok lassan összeértek, s a mécsesek által messziről észre vehető volt a kapcsolódás, mely szimbolikusan jelezte, hogy a gyermekek egyszer átkerülnek az oviból a suliba, s általuk minden összekapcsolódik.

A templom hátsó kertje kiváló helyszínt biztosított egy rövid megemlékezésre, s a nézők csendesen, érdeklődve hallgatták végig azt a műsort, amelyre a gyermekek sokat készültek óvónőikkel, tanárukkal.

Örültem, mert láttam, tudják, mi a nap lényege és értelme. Éreztem, hogy a cél egy csendes, meghitt emlékezés volt Mártonra, aki méltón maradt meg az emberek emlékezetében.

Márton jót tett az emberekkel, ugyanolyan csendes volt, mint a gyermekek vonulása. Nem akart feltűnő lenni, kitűnni, de pontosan tudta, mikor mit kell tennie.

Az idők során sok vers és dal keletkezett róla, mely tetteiről, gondolatairól szólt, s ezt azóta gyermekeink is megtanulták az óvodában és az iskolában.

Maguktól mentek, ők akarták, nem kényszerítette őket rá senki. Azért tartottak műsort, azért készítettek lámpásokat, mert Márton szellemisége őket is megérintette, s mert úgy gondolták, a résztvevők számára is pozitív üzenetet hordoz ez a kis program.

Örültem, hogy egy kis gyermek lámpása lehettem, mert ő készített engem, és büszke volt rám. Része voltam egy szép tradíciónak, a szeretet, a segítség, az önzetlenség, a szerénység jelképévé váltam. S örültem, hogy néhány felnőtt megértette, miről szól a Márton-nap.

Ünnepeljetek csendesen, szerényen, s ne feledjétek Márton életének példáját! Ő nem a népszerűség, nem a hallhatatlanság, nem a fényűzés, nem a pénz hatalmát hirdette. Pontosan ellenkezőleg. Az ő napját is csendesen, szerényen, kifelé és befelé figyeléssel kell ünnepelni azért, mert mi akarjuk, mert értjük a lényegét.

S remélem lesz még olyan séta, amikor ez minden megvalósul, hogy Márton ismét az emberek szívében éljen tovább, s mindennapi tetteikben, jó cselekedeteikben hallassa harsányan hangját. Mert akkor egy jobb világban fogunk élni nem csak november 11-én.

M

Kép forrása: https://www.facebook.com/csillagbolcsokecskemet/photos/pcb.2196613220658937/2196612280659031/?type=3&theater

100 éve

Levelek, írások, újságcikkek között kutatva kerestem egy élet emlékeit. Sok-sok emberről tudunk, akik munkájukkal, filozófiájukkal, elveikkel, szorgalmukkal, tetteikkel előbbre vitték a mi jövőnket is, de mégis valahogy mindig hiányoltam azt, ami közelebb visz a megismerésükhöz.

Valakiről információkat, adatokat leírni mindennapos dolog. Az emberből csak ennyi marad? Mikor született, mikor halt meg, néhány tény, esetleg jó cselekedet…? Semmi más?

Az 1865. július 18-án, Rajkán született Modrovich Gábor 100 éve halt meg, november 6-án.  Münchenben, Bécsben, Pozsonyban tanult, tartalékos honvédfőhadnagy volt, s valószínűleg egy járvány ragadta el az élők sorából a Karolina kórházban.

Egészen röviden ennyi lenne 53 év? Három mondatban összefoglalható?

Ezekkel a kérdésekkel nyitottam fel a dobozokat, s kezdtem el olvasni, amit bennük találtam.

Kezemben tartottam azokat a picinyke lapokra, barna tintával írt leveleket, melyeket szüleinek írt rendszeresen. Belegondoltam, hogy ma három másodperc sem kell egy levél elküldéséhez, akkoriban napokat, heteket is vártak egy-egy válaszra.

Láttam a Pozsonyban készült bizonyítványait, olvastam, ahogy leírja, milyen kiállításokra járt Münchenben, hogyan tanult festeni, mennyire igyekezett még jobbá válni. Leírta, hogyan vizsgázott le anatómiából Bécsben, milyen fegyelmezetten élte diákéveit, s hogy mennyire nem szerette a dorbézolást és a pénz felesleges kiadását.

Megjegyzi, hogy Rajkán sokkal szebben beszéltek németül, mint Münchenben, leírja, milyen ruhákat hordtak az akkori népek.

Megtudtam, milyen kemény volt a katonaélet, bár nem panaszkodott. Elképzeltem, ahogy megy a többi katonával, és még arra is van ereje, hogy a táj szépségében gyönyörködjön, a fények, a felhők által megfestett képen csodálkozzon.

„Mindennap más falukat és más vidéket látunk de mondhatom hogy festőibb vidéket nem lehet látni sehol sem. Különösen feltűnő szépek a világítások, és a felhők. Minő szép lehet itt csak körülbelül egy hónap múlva midőn a sok tölgyfa megsárgul, itt a tájképfestőnek egy egész éven át volna dolga.” – írja Devecseren 1888. szeptember 12-én.

Festményei, rajz vázlatai többnyire megmaradtak nekünk, s ha igazán odafigyelünk arra, amit találunk, megláthatjuk az embert, aki egy egészen más világban élt, mint mi, de mégis sok a közös pont, melyben találkoznak a múlt és jövő útjai.

Tehetséges volt, de tudta, tanulnia kell, s ezért mindent megtett. Tanáraitól elsajátította, amit csak lehetett, s tovább fejlesztette, a saját egyéniségére formálta tudását. Megtette azt is, amit követelt tőle az akkori történelem alakulása.

Egy arisztokrata család tagjaként élte a századforduló által meghatározott életet. Nem nősült meg, nem születtek gyermekei, de a ház, ahol első éveit töltötte, töredékében még létezik, s most óvodás gyermekek zsivajától hangos a hétköznapokban.

Festményeit láthatjuk a neten is, sírját a rajkai temetőben találjuk meg.

A Modrovich családról majd írok egyszer egy Régmúlt Rajka kötetet, mert tagjai meghatározó személyek voltak falunkban, mert ők is azok közé tartoznak, akiket nem szabadna elfelednünk akkor sem, ha úgy gondoljuk, a nagy rohanásban semmire nincs már idő.

M

forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára Mosonmagyaróvári Fióklevéltár XIII.10.12. Modrovich  Gábor levele szüleinek kelt: Devecser, 1888. szeptember 12.,fotó: Budapest, 1887. augusztus 10.

Bál

Rajkán mindig volt hagyománya a bálok szervezésének. Rengeteg ilyen rendezvényen vettem én is részt zenészként gyermekkoromban. Meg sem tudom számolni, hogy 7 éves korom óta mennyi bálon játszottunk apukámmal és húgommal.

Azóta sok minden változott. Már nincsenek olyan bálok, ritka a hajnalig tartó, házaspárokkal, barátokkal, ismerősökkel megélt szórakozás, ahol lehetett jókat táncolni, beszélgetni.

Állt egy épület a benzinkút mellett, ma a Tulipános Csárda van a helyén. Évtizedeken keresztül csak úgy hívtuk Kinti vendéglő. Mindenki tudta, hogy hol van, hogy finom ételeket lehet ott enni, hogy minden hétvégén szól az élő zene.

A kamionosok is megálltak, hogy elfogyasszák ebédjüket, vacsorájukat, s a falu lakosai is sokszor kijártak fagyizni, sütit enni, vagy éppen sört, bort inni.

Négy éven át zenéltünk minden szombaton és vasárnap, esküvőket bonyolítottunk le, és bálokat játszottunk végig.

Most ismét zenélni fogunk, egy bő órácskát, egy jótékony célra szervezett bálon.

Érdekes érzés lesz ott játszani, ahol egykor annyi időt töltöttünk, még akkor is, ha már nem ugyanaz a ház.

Csupa egykori, és mai Békefis zenész szerepel majd, akik mind azért vállalták a felkérést, hogy segíthessenek.

Ha akarjátok, gyertek el, legyetek ott, és élvezzétek a lehetőségeket, melyek olyan élményt nyújtanak, amit otthon nem lehet megszerezni. Érezzétek jól magatokat, szórakozzatok, pihenjetek, kapcsolódjatok ki erre az estére!

Mi 19.00 órakor kezdünk, s a dalokban benne lesz minden, ami egykor volt, minden szép emlék, minden mosoly, gondolat, mely tovább él unokában, gyermekben, barátban, jó lelkű emberben. Nektek fogunk muzsikálni, s kicsit visszahozzuk azt a hangulatot, melyet nem nagyon lehet már megismételni, de amelyre jó visszagondolni.

A lelkes szervezők nagyon készülnek, s mi mind hiszünk abban, hogy a jó cselekedeteket nem lehet kiirtani a világból, hogy megéri kitartóan dolgozni egy jó ügyért, s hogy együtt képesek vagyunk minden rosszat legyőzni.

M

kép forrása: http://www.gyorladamer.hu/posts/show/869/gyermek_es_falunap_2018._junius_2