Szükségtelen

Aprócska, ősz hajú hölgy ül a zongoránál, kezei könnyedén siklanak a billentyűkön, és valami egészen szépséges muzsika hallatszik a teremben.

Rév Lívia 1916. július 5-én született, a csodagyerek még ma is zongorázik, ma sem hagyta abba. Miért is tette volna? Weiner Leó és még sok más, azóta híressé vált tanár tanította, Bartók, Kodály és Dohnányi ültek a vizsgabizottságban, amikor diplomázott. 1946-ban egy versenyre ment Párizsba, ezek után elfelejtették a magyarok. Férjhez ment, gyermekeket szült, s közben elkezdett tanítani. Kurzusokat, tanfolyamokat tartott zenét tanulóknak, és koncertezett szerte a világban.

„42 évig vártam arra, hogy visszahívjanak… mert az én hazám mégis csak itt van.”  

Beleolvasgattam véleményekbe, kritikákba, meghallgattam a felvételeket, melyek róla és játékáról készültek. Hogyan bírta ennyi éven át ebben a könyörtelen zenei világban, ahol annyi okoskodó, annyi kötözködő és rosszindulatú, magát szakértőnek vélő tudálékos ember „működik” tartósítva önmagát saját fontosságának maximális megélésével? Hogy tud még 101 évesen is ilyen lelki tisztasággal játszani, s főleg, miből táplálkozik ez az alázattal teli magabiztossága, s miért nem értik meg a lényeget azok, akik nem értik, s miért értik, akik értik? Mit jelenthet számunkra az ő művészete?

Olyan sokszor használják a művész kifejezést, manapság már mindenki lehet az, ha el tudja hitetni másokkal, hogy az, vagy ha a médiában kimondják róla, hogy az. Messze vagyunk mi a fővárosoktól, messze a kulturális központoktól, messze attól, hogy sokszor találkozhassunk hozzá hasonló igazi művészekkel. Akkor meg minek törjük magunkat?

Azt mondta egyik interjújában, hogy a „zene szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen.” Milyen igaz. De aki a mondat első felénél megáll, nem tudja meg, mi az egész gondolat értelme, pedig pontosan elmondja, és kifejezi azt a vezérfonalat, melyet mi itt ebben a kis csücsökben megélhetünk.

„Először szeresse a zenét.” Hangzik el az üzenet, melyet a növendékek felé intézett, majd a közönséghez is szól: „Keressék azt a zenét, ami a lelkükről szól!” Hát nem gyönyörű?

„A zene lényege mérhetetlen.” Mégis mérik, mindenki úgy, amennyire tudásából kitelik, s érzelmi világa lehetővé teszi számára. Van, aki azt gondolja, az éneklés, a zene annyira nem fontos, hogy már annak ötöst kellene adni, aki egyáltalán bemegy az órára, és mindenki bűnös, és írtandó, aki nem ezt teszi. Nem kellene így gondolkodni.

Olyan egyszerű lenne ez az egész, csak érezni, csak odafigyelni, csak rágondolni. Semmi más. A gyermek játékában sem a hibák száma a fontos, nem az, hogy milyen tempóban játszik, mit játszik, sokkal inkább a hogyan a mérvadó. Ha van benne lélek, van benne szeretet, van benne öröm, és muzsika, akkor már csak a finomítás van hátra.

Mi a cél? Szeresse a zenét, és értse is! Nem úgy, ahogy a kritikusok, úgy értse, ahogy neki szüksége van rá. Ki tudja venni belőle magának a számára fontosat, ami segít neki lenyugodni, ott van, ha szomorú, ha bánatos, ha vidám, ha ünnepel, ha lazít, vagy ha éppen mondani szeretne valamit, de nem képes szavakkal kifejezni. S hogy lehet azt megszeretni? Hát segíteni kell. Segíteni az iskolában, de otthon is. Úgy nem lehet, ha otthon nem szeretik. Innen ered minden, s ebből bontakozik ki a többi idővel, lassan, nem rögtön, de azonnal. Ezt nem lehet a boltban megvenni, a neten megrendelni, de még csak erőszakkal kikövetelni sem.

Művészet van egy kertben, de ott lehet egy becsomagolt dobozban, jelen van egy gonddal elkészített virágcsokorban, akár egy kellő időben elküldött mosolyban, vagy akár egy alaposan elkészített járdában.  Mindegy. Mindenben ott lehet, mindenben, ami gondosan, odafigyelve, lelkiismeretesen készült.

Művészet van az öregedésben is. Igazi művészet, mert nem mindegy, hogyan zajlik le. Rév Lívia tündérként éli meg minden korszakát. Oda akarunk menni hozzá, rámosolyogni, vele lenni, beszívni az összes tudását, melyet át tud adni, azt akarjuk, hogy még soká zongorázzon, és legyen közöttünk. Nem erőszakolja rá magát senkire, csak úgy sugárzik belőle a szeretet és nyugalom.

Segít nekünk abban, hogy ne féljünk az évektől, hogy lássuk, a belső szépség nem kortól függ, s hogy csak a jót, az értékeset érdemes tovább adni. De nem mindegy, hogy ezt hogyan kapjuk meg. A rossz nem lesz attól jó, ha az emberi füleket addig ordítják tele, míg azok meg nem süketülnek, hogy vedd tudomásul, az jó neked, ha belegebedsz, akkor is. 

Nem mindegy, hogyan emlékezünk valakire. Hogy őrülten hiányzik, vagy megkönnyebbülést okoz, ha nem kell vele találkoznunk. Nem mindegy, hogy bele akarunk lépni a lábnyomába, vagy messze kikerüljük. Egyáltalán nem mindegy, hogy azért gondolunk rá, mert nem bírunk szabadulni mérhetetlen gonoszságától, vagy azért, mert velünk van, mert annyira szeretjük, hogy akkor is gondolunk rá, ha messze van tőlünk.

Érdemes megnézni az interjúkat, melyeket vele készítettek. Csak ajánlani tudom, mindenkinek, nem kell hozzá zenésznek lenni.

Megtaláltam mondatai között azt, amelyet meg akarok Veletek osztani. Remélem, értitek, s jól értitek, miért.

„Ne engedjétek, hogy az emberektől elvegyék a zenét! Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert a művészet teszi emberré!”

M

Forrás:

http://www.parlando.hu/2012/2012-3/Marton-Rev.htm

Talán

20 éve már, hogy elkezdődött az első tanév a zeneiskolában, akkor még a Jánossomorjai intézmény kihelyezett tagozataként.

Azóta oly sok minden történt, sok mindennel kellett megbirkóznunk, de sikerült.

Kiváltságos helyzetbe került ezáltal a község is. Sok-sok növendékünk vitte végig az összes tanévet, szép eredményekkel. Többen még utána sem szakítottak a zenével, az énekléssel. Az ének oktatás folyamatos volt, első osztálytól nyolcadikig a lehető legtöbbet fejlődtek, tanultak a gyermekek, s kedvet kaptak a zenetanuláshoz.

A gyermekek létszáma arányait tekintve évről évre nem csökkent többel, mint az elköltözésekből adódó általános iskola létszáma.

Számtalan tanítványunk nyert önbizalmat, lett érzékeny a szép, az esztétikus iránt, meg tudja különböztetni a jó és az igénytelen zenét egymástól, betekintést nyert a művészetek történelmébe.

De nem csak a gyermekek, velük együtt családjaik is koncert látogatóvá váltak, a tanári hangversenyek, növendék hangversenyek által. A tanulók hazavitték magukkal a tudást, és a beszélgetések során tovább adták mindenkinek, akivel találkoztak.

Nem kis öröm látni a nebulókat, hogy igyekeznek bemutatni, mit tanultak, megható látvány végig nézni, ahogy mindenki eljátssza a darabját.

 Mindig biztató, kedves közönség előtt léphettek fel, akik velük együtt izgultak. Nálunk mindenki végig hallgat mindenkit, s az előadás utolsó zeneműjéig tapsolnak, és oda figyelnek a fellépőkre.

Eredményeinket nem érmékben, nem oklevelekben, és nem számokban mérjük, de még csak nem is szidásokban és méltatlankodásokban.

Nem is kell mérni. A zene tanulása nem jár anyagi haszonnal, és nem lesz hatalmas, aki ide jár. Semmi olyan értéket nem ad át, ami manapság divat, s amit ma fontosnak tartanak. Látszólag nem nyújt semmit, és teljesen szükségtelen, s még ráadásul iszonyatosan macerás is.

Zene nélkül is lehet élni, anélkül is van mindennap, hogy az ember nem tud énekelni, vagy játszani egy hangszeren. Jön az a fülbe a ládából, s ráadásul milyen könnyűnek tűnik.

Dicséret mindenkinek, aki szülőként biztatta gyermekét, végig segítette az éveken, és jelen volt mindenhol kedvességével, ahol szükség volt rá. Dicséret azoknak a gyermekeknek, akik velünk voltak, akik megértették, mit kapnak, és az milyen sokat jelent. Dicséret mindenkinek, akik a nehezebb utat választják velünk, akik megvédenek bennünket, akik kiállnak mellettünk.

Ebben a tanévben a 20. évébe lép a zeneiskola. Ünnepelnünk kellene. Díszítsük fel a kis Dísztermünket, mely mindig meghitt, és csodás környezetet biztosított számunkra, vigyük hírül, mennyire örülünk, milyen büszkék vagyunk erre a húsz tanévre! Ünnepeljünk, amíg lehet!

20 év remélhetőleg nem csak múlt, és emlék. Tudjuk, hogy valamit felépíteni és megtartani sokkal, de sokkal nehezebb, mint egy tollvonással, vagy egy dózerral megsemmisíteni azt. Sokkal könnyebb bántani, bosszút állni, tönkre tenni, mint küzdeni a jóért. Nehezebb céltáblaként állni, és tűrni minden mocskot, amit rádobálnak.

Talán sikerült. Talán volt értelme. Talán győzött a kitartás és a szorgalom a lustaság és a rosszindulat felett. Talán.

M

Fotó: Ludvig Tibor

Amikor a szél elfújja a rosszat

A facebook lakó a képekről értesült arról, ami a héten történt. Látott gyermekeket, fiatalokat, felnőtteket, akik öt napot együtt éltek egy kicsit felújításra szoruló épületben.

Láthatta a mosolyokat, talán megérezte a jó kedvű, aktív tanulást, reményeim szerint megfigyelhette, milyen az, amikor mindenki teljes erőbedobással dolgozik, de mégsem panaszkodik, mert valahogy minden olyan harmonikus.

Azért választottam idén ezt a darabot, mert úgy éreztem, most az általa feldolgozott témáknak érkezett el az ideje. Nagyon szeretném, ha a szereplőkön kívül az a rengeteg néző, aki velünk volt pénteken megértette, mi volt a fontos a hét folyamán.

Nem a pénteki előadás. Az már csak a ráadás, a finom, krémes fehér hab a torta tetején.

Számunkra létfontosságú minden évben megtapasztalni, hogy igen, a gyerekek tudnak még valamiért küzdeni. Képesek arra, hogy szép dolgokat készítsenek, kedvesek, és édesek tudnak lenni, mindenféle hátsó gondolat nélkül, ki tudják mutatni, ha tetszik nekik valami, önállóak, nem kell mindent megtenni helyettük, s létezik még akarás, nem halt ki az összetartás, nem érdekes, hogy ki honnan jött hozzánk, mert itt hirtelen mindenki egyet akar, és ezért megteszi, amit csak tud.

Olyan sok erőt ad ez gyermeknek és felnőttnek egyaránt, főleg akkor, amikor úgy érezzük, lassan kihúzzák a talajt a lábunk alól, ellehetetlenítenek bennünket, s nem tudjuk, hogyan tovább, mert minél többet teszünk, minél jobban akarjuk a jót, annál erősebben ütnek-vágnak bennünket.

Ilyenkor látjuk, hogy jó irányba haladunk akkor is, ha kevesen járjuk ezt az utat, melynek megtételéhez talán nekünk is egy esernyőre lenne szükségünk, hogy kicsit felrepítsen bennünket a magasba, ahol nem kell állandóan kerülgetni azt a rengeteg akadályt, melyet elénk gördítenek.

Az előadás csak a végkifejlet, amikor elkészül minden. Imádom látni, ahogy a gyerekek betöltik a termeket, az udvart, s bármerre megyek, mindenhonnan zeneszó árad felém. Egy teremben ötféle muzsika szól, látszólag összevisszaság, de nincs annál jobb érzés, amikor megkérdezik, mondják: Gyakorolhatok? Ugye jöhetek magához, átvehetjük még egyszer a szólamomat? Vagy: Hagyjatok békén, most tanulom a szövegemet.

Mindennek megvan a maga helye. Olyan szerencsések vagyunk, hogy van, ahol otthon érezhetjük magunkat. Ahol kihasználhatjuk a lehetőségeinket, ahol biztonságban vagyunk.

Sajnos nem tudom elmondani, milyen érzés ott lenni, velük tölteni az időt, mert manapság divat a szavakat, mondatokat kifacsarni, és rosszá tenni. Lehet, hogy nincs is szükség arra, hogy leírjam, hiszen aki tudni akarja, ott volt, aki pedig becsukja a szemét, és ahogy a darabban is elhangzik, „a felnőttek sokszor az orrukig sem látnak el” annak minden erőm is kevés ahhoz, hogy elmondjam, miből marad ki.

Itt nem a díjért, nem a szereplésért vagyunk. Nincs a résztvevők között fontossági sorrend, mert mindenki egyformán lényeges. Mindegy, hogy egy mondata van, vagy ötven, hogy hol áll, hol ül, teljesen mindegy. A szerepet vállalja, vagy nem, de mindenképpen olyat kap, amire képes lesz 5 napon belül, s amivel egészen biztosan boldogul majd. Ha szívvel lélekkel és odaadással teszi a dolgát, akkor jó lesz az előadás, ha nem, onnantól kezdve tönkre teszi a többiek munkáját is. A tehetség csak egy ajándék, melyet meg kell becsülni, ki kell művelni. Nem jogosít fel semmire, s ha elhanyagoljuk, semmivé foszlik, eltűnik. Szorgalom nélkül nincs értéke, s főleg nem harsány hangoztatásával válik sajátunkká. S nem csak akkor létezik, ha bezsebelünk érte egy rakás medaliont, vagy oklevelet. Mindennek nincs jelentősége, ha nincs mögötte tudás, jó érzés. Akkor az csak annyit ér, mint a gyermekszépségversenyen megkapott korona.  

Mary Poppins nem nyájaskodik, nem hazudja a valótlant, csak azért, hogy népszerű legyen, nem akar tetszeni a szülőknek, nem szolgálja ki a gyerekeket, s nem hagyja magát befolyásolni. De tudja, mi kell Michaelnak és Jane-nek. Ugye nem hisszük, hogy csak csodával lehet ezt megtenni? A gyerekeknek most is igazi szeretetre van szükségük, érző, kedves, odafigyelő apákra, anyákra, akik megtanítják nekik mindazt, amivel szerethető és jó emberekké válnak. A nevelőnő jön és megy, ahogy a gyerekek életében is jönnek-mennek a tanárok. Mindenkitől tanulnak valamit, de legtöbbet szüleiktől sajátítják el. Nem mindegy, hogy mit visznek magukkal. Azt, hogy egy mosollyal megszépíthetik mások és saját napjaikat, vagy hogy hangos kiabálással kikövetelhetik maguknak, amit akarnak. Azt, hogy óvják, ami megadatott, vagy porig zúzzanak össze minden régit, mert az már nem ér semmit. Azt, hogy szeressék a hazájukat, és becsüljék meg azokat, akik még itt élnek velük, esetleg értük, vagy, hogy űzzék a pénz megszerzését, mert akkor hatalmuk lehet mások felett.

Valamit felépíteni, elkészíteni, megtanulni sok idő, mindezt jól tenni még több idő, harc, és küzdelem. Ebben igaza van Mr. Banks-nek. Sokkal könnyebb rombolni, kontárkodni. Lehet, hogy jó érzés bosszút állni, remek elfoglaltság tönkre tenni mások évtizedes munkáját, és mulatságos megfogni az óriási radírt, s addig használni, amíg már kilyukad a papír, amire ráírták azokat a tetteket, melyeket olyanok tesznek, akiket nem szeretnek, de tudok ennél sokkal jobbat.

A kapuink nyitva voltak most is. A Cseresznyefa utca 17-be bárki bejöhetett, és eszeveszettül sokan jöttek. A táborlakók magukkal vitték mélyen, legbelül azt, amit tanultak, s ezeket már hordozzák a lelkükben, csak előre szólok, hogy szörnyen nehéz lesz kiszedni onnan. S lehet, hogy a papagáj esernyő fogantyúnak igaza van, az emberek nem törődnek már Maryvel, amikor minden rendbe jön, és elvégezte a dolgát, de azért mi tudjuk, hogy aki jó neveltetést kap, az felnőtt korában is tudni fogja, hogy a jó erősebb, mint a rossz, s nem ez nem csak a mesében, a történetekben van így. Csak a valóságban több időbe telik, mire mindez bebizonyosodik.

M

fotó: Ludvig Tibor