Csütörtökön megrendezésre került a már szép hagyománynak
örvendő tanári koncert.
Ennek kapcsán jutott eszembe, mit mondana nekünk a díszterem,
ha beszélni tudna.
Én már az apácák idejében is itt álltam, nem vagyok mai
csirke. Látszik ez a külsőmön is. Sok helyen elengedtem a vakolatot, falaimat
átjárja a nedvesség, a pókok is szép hálókat szőnek a falaimon, de tartom magamat. Régen itt lakott az igazgató, ma boszi
konyhát találnak bennem.
Volt itt már tanári szoba, az első osztályosok nálam
tanultak meg írni, olvasni.
Egyszer jól rám ijesztettek, le akartak bontani, de
szerencsére megúsztam. Tartom magam, nem törődöm a korommal, bár néha
elszomorodom. Jó lenne egy kicsit megszépülni, de tudom, ez sokba kerül.
Néhány éve felpezsdült az életem. Belülről átalakítottak, és
lett egy szép dísztermem. Akkor még nem sejtettem, mire fognak használni, de ma
már senkivel nem cserélnék. A gyerekek jól érzik itt magukat. Sokszor jönnek be
hozzám, s ilyenkor elfelejtek minden rosszat, nem foglalkozom mással, csak
azzal, hogy még sokáig állhassak, és adhassak helyet a rendezvényeiknek.
Csütörtökön például olyan szerencsében volt részem, mely
minden évben megörvendeztet. Még ma is hallom a szépséges hangokat,
harmóniákat. A zeneiskolás tanárok évente egyszer elhozzák barátaikat,
kollégáikat, és megkérik őket, hogy mindenféle anyagi fizetség nélkül játszanak
nekünk néhány művet.
Idén Erdész Gábor, Lakatos Tamás, Nemes Zoltán az iskola
pedagógusai mellett, Oláh Margit zongoraművész, Dombi Rajmond hegedűművész,
János Norbert zongoraművész és a Halmos László ének együttes adott koncertet.
Nem tagadom, kiválóan éreztem magamat. Azért is, mert
rendkívül kedves, szerény és alázatos emberek között lehettem, akik megmutatták,
hogy létezik még az a fajta értékrend, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodni
kellene. Léteznek még a hatalmas szorgalommal, a rengeteg munkával, a művekhez
különlegesen finoman nyúló emberek.
Különösen örültem annak is, hogy az itt tanuló növendékek
szüleikkel eljöttek, és részesülhettek ebben az egyedülálló érzésben,
élményben.
Nagyon tetszik, hogy kidíszítenek, és az alkalomhoz illően
megszépítenek, hogy így fogadhassam az ide látogatókat.
Nem gondoltam volna soha, hogy én fogok helyet adni a község
kulturális rendezvényeinek, hogy itt kerülnek megrendezésre azok a műsorok,
előadások, melyek olyan értékeket képviselnek, olyan színvonalúak, amelyek
sehol máshol nincsenek.
Boldog vagyok, hogy csodálatos muzsikákat hallgathatok, hogy
a gyerekek éneklésében gyönyörködhetem, s hogy talán segíthetek a
pedagógusoknak abban, hogy átadhassák azokat a szellemi táplálékokat, melyek
nélkül az emberek éheznének, szomjaznának.
Itt nem a divat, vagy egyéb más tényezők határozzák meg a
színvonalat, vagy a szereplőket, hanem a kultúra által megkövetelt összetevők.
Jó közöttük lenni, higgyétek el emberek, ide érdemes
eljönni, mert úgy mehettek haza, ahogy ezen a csütörtökön is. Remélem, még
sokáig jár majd a fületekben az a sok szép zene, melyet hallhattatok, és
eljöttök a következőre is, mely december 11-én lesz. Az adventi
koncert. Nem árulom
el, mi lesz, de én már hallottam minden dalt, mert itt készültek el a
felvételek, melyeket majd ti is megnézhettek, meghallgathattok a neten,
december elsejétől minden nap.
Ha tudnék face-bookozni én biztosan like-olnám és
megosztanám a videókat, mert a szívem is megtelt szeretettel, amikor láttam,
hogyan igyekeznek, és mennyire sokat dolgoznak azon, hogy elkészüljön
számotokra a meglepetés.
A zeneiskola, a gyermekek, mindenki azon van, hogy sokáig
létezzen ebben a faluban az, amelyet már Békefi Ernő is fontosnak tartott. A
zenélés, a zenetanulás megment bennünket. A koncertre járás, a muzsikálás
összetartja az embereket, örömöt okoz hallgatónak, és szereplőnek egyaránt.
Remélem, még sok-sok évig öltöztetnek fel, vigyáznak rám, mert
én meghálálom nekik ezt a törődést. Várnak itt mindenkit, aki szereti a szépet,
aki kinyitja a szívét, lelkét, hogy befogadja azt a sok mindent, amit itt
kaphat, ha akarja.
Ha beszélni tudnék, kiabálnám olyan hangosan, ahogyan csak
bírom, hogy „Emberek, gyertek! Itt a helyetek! Picik, nagyok, művészek és
igyekvő zenekedvelők várnak benneteket!”
Persze nem rángathatok be mindenkit, de örülök, hogy Rajkán
építettek meg, mert azt is tudom, hogy kevés olyan hely van, ahol ilyenben
lehet részem.
Csütörtökön nem voltam egyedül, ott ült gyermek, és felnőtt,
a fellépők olyan igyekezettel, odaadással játszottak nekik, hogy öröm volt
nézni. Megrendített az a tény, hogy talán nem lesz ez mindig így. De amíg itt
összejönnek emberek, és ápolják a hagyományokat, amíg mutatják az alternatívát,
bizonyítva, hogy létezik egy értékes világ is, mely szép, melyben jobb élni,
addig nem félek. Addig van egy ici-pici remény.
M
Fotó: Scháling Anita
