Békés Pál zseniális meséjét tanuljuk magyar órán kis
tanítványaimmal. Ennek kapcsán ajánlom sok szeretettel mindenki számára ezt a
könyvet. Felnőttek és gyermekek egyaránt tarthatnak kezükben egy érdekes,
magával ragadó, szívszorongató, rendkívül tanulságos történetet. Természetesen
minden korosztály mást ért meg belőle, mást tanul meg általa, de ez így van
jól.
A Kiserdőben már semmi nem olyan, mint azelőtt. Régen
Csupánc, Rakonc, Porhany, Csatang és az akkor még nem Félőlény néven ismert
szereplők együtt teáztak a tisztáson, s a főszereplő mindig olvasott egy-egy
részletet valamelyik könyvből, melyet az egyik tölgyfában lévő könyvtárában, az
otthonaként szolgáló odújában tartott. A szereplők örömmel tették dolgukat
mindennapjaikban, nyugalomban, békességben éltek.
Aztán minden más lett. A kis lakók nem tudták, hogy
mindenhova beköltöztek a szörnyek, már csak a Kiserdő érintetlen. Egyik reggel
egy gyökerestől kitépett tölgyfát találnak a tisztás szélén, mely egyike a két
100 éves fának. A másikban a könyvtár van.
A Félőlény már jóval ezelőtt bezárkózott az odújába,
lakatokkal, láncokkal védve lakhelyét, mert ő már akkor tudta, valami nagyon
rossz közeleg. A többiek találkoznak a kukkoló berregénnyel, aki a magasban
repül el felettük és ijesztegeti őket szórólapokkal, s igyekszik információkat
gyűjteni róluk.
Gyanakvás, szorongás és félelem lesz úrrá a Kiserdőn, s
mindenki másképpen reagál a helyzetre. Csak lassan tudják meg, hogy a szörnyek
ellen sokféleképpen lehet harcolni, de egy biztos, küzdeni kell ellenük. Nincs
más lehetőség, s a harc ezer oldalát mutatja meg, mindenkinek más az útja, s
lehet, hogy úgy hisszük van, aki nem harcol, pedig mégis azt teszi. Ahhoz, hogy
megértsük a szörnyek gondolkodását, s megakadályozzuk, hogy megmérgezzék a
lelkünket, össze kell fogni, s ha ez nincs meg, akkor mindenki maga harcol,
vagy nem. Aki küzd, annak néha mennie kell, mert a szörnyek nem tűrik meg azt,
aki nem hallgat, aki nem áll közéjük.
A Kiserdőben nincs már teázás, nincsenek történetek, de a
szörnyek egyre többen vannak, mert sokan úgy gondolják, ha ők is szörnyekké
válnak, majd jobb lesz nekik.
Csatang a történet előtt 7 évvel messzire vándorol a
Kiserdőtől, s mikor visszajön nem is látszik rajta, hogy beállt a szörnyek
közé, karriert csinált, és most tönkre akarja tenni a lakókat, az egész még
addig féltve őrzött aprócska helyet. Álnokul, behízelgően, alattomosan,
bájologva, hazudozva úgy tesz, mintha még barát lenne, segíteni akarna, kicsalogatja
a Félőlényt rejtekhelyéről, és rábeszéli, hogy menjen a szörnyfelvételi
irodába, hogy leküzdje félelmét. Csak 3 próbát kell kiállni, s ő is szörnnyé
válik, mely eredményeképpen többé nem kell félnie, mert „szörny a szörnynek nem
vájja ki a szemét.” Ez az állítás gyorsan megvétóztatik.
A Félőlény erőt vesz magán, és belép az irodába. Aztán semmi
nem úgy történik, ahogy azt a szörnyek kitervelték. De innen nem mesélem tovább
a „mese” cselekményét, mert érdemes inkább elolvasni.
A szörnyek mindent lassanként változtatnak meg, s gyakran
ijesztegetik a lakókat, hogy azok megszokják az új helyzetet, és egyszer csak
azt higgyék, hogy az a természetes.
„A rémek első dolga elpusztítani a könyvtárat”, mert, ha
nincsenek történetek, és már nem hisszük, hogy a jók legyőzik a gonoszakat,
akkor nekik könnyű dolguk van.
Aztán megtörténik a csoda, és a Félőlény rájön, hogyan
menthetik meg a Kiserdőt, s hogyan űzhetik ki a szörnyeket legalább az erdő
széléig, mert a szörnyeket nem lehet legyőzni, csak távol tartani magunktól.
S végül, elhangzik a kulcsmondat is, melyet muszáj
elárulnom: „Azért van tele veletek a
világ, mert szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a
nehéz.”
Amíg emlékezni tudunk, amíg vannak történeteink, s mi azt
átadjuk gyermekeinknek, egymásnak, addig a szörnyek bár nagyon próbálkoznak,
nem tudják elérni céljaikat. Nem lesz mindenkiből szörny, de nagyon kell
vigyázni, mert közöttünk vannak, nagyon megtévesztőek, nagyon álnokul
dolgoznak. Néha segít egy történet, máskor egy dal, melyet énekelünk azért, hogy
a gondolatainkat tisztán tarthassuk. Vagy éppen csak annyi kell, hogy ne
hagyjuk, hogy a szörnyek bánthassanak másokat, mert ha végig nézzük, ahogy
szenvednek, ahogy kínozzák embertársainkat, fizikailag, vagy lelkileg, mindegy,
azzal már egy lépést tettünk a szörnnyé válás felé.
S van még valami, amit elmond a könyv. Nem lehetünk
egyszerre szörnyek és nem szörnyek. Olyan nincs, még akkor sincs, ha azt
hisszük, lehetünk egy életben mindkettők, mert olyan ügyesek vagyunk. Ha ezt
megpróbáljuk, észre sem vesszük, és már a szörnyek közé tartozunk. S milyen
tragikusan nevetséges az, amikor valamelyik történet szereplője azt hiszi
magáról, hogy ő nem szörny, pedig már mindenki tudja, hogy az, csak ő nem.
Ajánlom Nektek ezt a könyvet. Nem kell hozzá sok idő, hogy
elolvassátok. Készült belőle rádiójáték, hangoskönyv.
Ne hagyjátok ki, mert nagy igazságok vannak benne, s mert a
mesében mindig benne van a valóság, érdekes módon nem a kifacsart, megrágott,
kiköpött valóság, hanem az, amelyből mindenki tanulhat valamit, vihet valamit
magában.
„… s amíg vannak
történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében,
addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.”
M