A Félőlény

Békés Pál zseniális meséjét tanuljuk magyar órán kis tanítványaimmal. Ennek kapcsán ajánlom sok szeretettel mindenki számára ezt a könyvet. Felnőttek és gyermekek egyaránt tarthatnak kezükben egy érdekes, magával ragadó, szívszorongató, rendkívül tanulságos történetet. Természetesen minden korosztály mást ért meg belőle, mást tanul meg általa, de ez így van jól.

A Kiserdőben már semmi nem olyan, mint azelőtt. Régen Csupánc, Rakonc, Porhany, Csatang és az akkor még nem Félőlény néven ismert szereplők együtt teáztak a tisztáson, s a főszereplő mindig olvasott egy-egy részletet valamelyik könyvből, melyet az egyik tölgyfában lévő könyvtárában, az otthonaként szolgáló odújában tartott. A szereplők örömmel tették dolgukat mindennapjaikban, nyugalomban, békességben éltek.

Aztán minden más lett. A kis lakók nem tudták, hogy mindenhova beköltöztek a szörnyek, már csak a Kiserdő érintetlen. Egyik reggel egy gyökerestől kitépett tölgyfát találnak a tisztás szélén, mely egyike a két 100 éves fának. A másikban a könyvtár van.

A Félőlény már jóval ezelőtt bezárkózott az odújába, lakatokkal, láncokkal védve lakhelyét, mert ő már akkor tudta, valami nagyon rossz közeleg. A többiek találkoznak a kukkoló berregénnyel, aki a magasban repül el felettük és ijesztegeti őket szórólapokkal, s igyekszik információkat gyűjteni róluk.

Gyanakvás, szorongás és félelem lesz úrrá a Kiserdőn, s mindenki másképpen reagál a helyzetre. Csak lassan tudják meg, hogy a szörnyek ellen sokféleképpen lehet harcolni, de egy biztos, küzdeni kell ellenük. Nincs más lehetőség, s a harc ezer oldalát mutatja meg, mindenkinek más az útja, s lehet, hogy úgy hisszük van, aki nem harcol, pedig mégis azt teszi. Ahhoz, hogy megértsük a szörnyek gondolkodását, s megakadályozzuk, hogy megmérgezzék a lelkünket, össze kell fogni, s ha ez nincs meg, akkor mindenki maga harcol, vagy nem. Aki küzd, annak néha mennie kell, mert a szörnyek nem tűrik meg azt, aki nem hallgat, aki nem áll közéjük.  

A Kiserdőben nincs már teázás, nincsenek történetek, de a szörnyek egyre többen vannak, mert sokan úgy gondolják, ha ők is szörnyekké válnak, majd jobb lesz nekik.

Csatang a történet előtt 7 évvel messzire vándorol a Kiserdőtől, s mikor visszajön nem is látszik rajta, hogy beállt a szörnyek közé, karriert csinált, és most tönkre akarja tenni a lakókat, az egész még addig féltve őrzött aprócska helyet. Álnokul, behízelgően, alattomosan, bájologva, hazudozva úgy tesz, mintha még barát lenne, segíteni akarna, kicsalogatja a Félőlényt rejtekhelyéről, és rábeszéli, hogy menjen a szörnyfelvételi irodába, hogy leküzdje félelmét. Csak 3 próbát kell kiállni, s ő is szörnnyé válik, mely eredményeképpen többé nem kell félnie, mert „szörny a szörnynek nem vájja ki a szemét.” Ez az állítás gyorsan megvétóztatik.

A Félőlény erőt vesz magán, és belép az irodába. Aztán semmi nem úgy történik, ahogy azt a szörnyek kitervelték. De innen nem mesélem tovább a „mese” cselekményét, mert érdemes inkább elolvasni.

A szörnyek mindent lassanként változtatnak meg, s gyakran ijesztegetik a lakókat, hogy azok megszokják az új helyzetet, és egyszer csak azt higgyék, hogy az a természetes.

„A rémek első dolga elpusztítani a könyvtárat”, mert, ha nincsenek történetek, és már nem hisszük, hogy a jók legyőzik a gonoszakat, akkor nekik könnyű dolguk van.

Aztán megtörténik a csoda, és a Félőlény rájön, hogyan menthetik meg a Kiserdőt, s hogyan űzhetik ki a szörnyeket legalább az erdő széléig, mert a szörnyeket nem lehet legyőzni, csak távol tartani magunktól.

S végül, elhangzik a kulcsmondat is, melyet muszáj elárulnom: „Azért van tele veletek a világ, mert szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz.”

Amíg emlékezni tudunk, amíg vannak történeteink, s mi azt átadjuk gyermekeinknek, egymásnak, addig a szörnyek bár nagyon próbálkoznak, nem tudják elérni céljaikat. Nem lesz mindenkiből szörny, de nagyon kell vigyázni, mert közöttünk vannak, nagyon megtévesztőek, nagyon álnokul dolgoznak. Néha segít egy történet, máskor egy dal, melyet énekelünk azért, hogy a gondolatainkat tisztán tarthassuk. Vagy éppen csak annyi kell, hogy ne hagyjuk, hogy a szörnyek bánthassanak másokat, mert ha végig nézzük, ahogy szenvednek, ahogy kínozzák embertársainkat, fizikailag, vagy lelkileg, mindegy, azzal már egy lépést tettünk a szörnnyé válás felé.

S van még valami, amit elmond a könyv. Nem lehetünk egyszerre szörnyek és nem szörnyek. Olyan nincs, még akkor sincs, ha azt hisszük, lehetünk egy életben mindkettők, mert olyan ügyesek vagyunk. Ha ezt megpróbáljuk, észre sem vesszük, és már a szörnyek közé tartozunk. S milyen tragikusan nevetséges az, amikor valamelyik történet szereplője azt hiszi magáról, hogy ő nem szörny, pedig már mindenki tudja, hogy az, csak ő nem.

Ajánlom Nektek ezt a könyvet. Nem kell hozzá sok idő, hogy elolvassátok. Készült belőle rádiójáték, hangoskönyv.

Ne hagyjátok ki, mert nagy igazságok vannak benne, s mert a mesében mindig benne van a valóság, érdekes módon nem a kifacsart, megrágott, kiköpött valóság, hanem az, amelyből mindenki tanulhat valamit, vihet valamit magában.

„… s amíg vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.”

M

kép forrása: https://pixabay.com/hu/photos/tree-trunk-aljn%C3%B6v%C3%A9nyzet-t%C3%B6rzs-569275/

125

1894. január elsején egy bakonykúti kis házikóban megszületett Ernő, a Békefi család második fiú gyermeke.

Antal, a kisfiú édesapja, és édesanyja Julianna pici korától olyan körülményeket biztosított számára, ahol életének minden napját betöltötte a zene, az énekszó,  megtanulhatta tisztelni a tudás értékét, megtapasztalhatta a komoly, szorgalmas munka gyümölcsöző eredményeit.

18 éves korában érkezett Rajkára, 1912. október elsején. Messzire került Romándtól, a meghitt szeretetet jelentő családjától.

Magával hozta emberségét, széleskörű gondolkodását, tenni akarását. Kórust szervezett, színházi előadásokat rendezett, zenekart működtetett, s közben órákat tartott az iskolában, s megpróbálta mindenkinek átadni, amit ő tudott.

Harcolt az első világháborúban, fogságba esett, majd haza érkezve folytatta, amit elkezdett.

Soha nem felejtette el, mit jelent összetartani, segíteni másokat, s igyekezett tartani a kapcsolatot családja tagjaival.

Szabadidejében, kertjében dolgozott, ápolta hőn szeretett rózsáit, fotóit hívta elő saját sötét kamrájában, járta a természetet, vagy éppen zenélt barátaival, ismerőseivel, tanítványaival.

Sok fotóról néz ránk, gyermekek társaságában, rendezvényeken készített pillanatképekről.

Bárcsak hallhatnánk, ahogy orgonál a templomban, érezhetnénk játékában a művészet iránti alázatát, részesei lehetnénk nagy szorgalommal kigyakorolt kíséreteinek, s megtapasztalhatnánk milyen az, amikor valaki a hívek énekét követve, saját magát alárendelve játssza a szólamokat, ahogy azt édesapjától tanulta.

A Régmúlt Rajka első kötete az ő családjáról és életéről szól. Látható kézírása, életének szakaszai, s olvasható a sok megpróbáltatás, melyeket a sors elé vetett. A  második kötetben is szerepel kiegészítésként.

Olvashatunk róla több helyen néhány sort, adatait, eredményeit. Az általa kutatott Liszt Ferenc családjáról pedig a Zeneműkiadó adott egy aprócska könyvet, melyben nagyon alaposan, tudományosan dolgozta fel a nagy zeneszerző őseit, s azok rajkai vonatkozását.

Feleségével Kohnlechner Máriával a mai Szent István utcában laktak, még áll a ház ma is.

A Szent Márton katolikus templom kriptájában nyugszik1972 óta.

Élt Rajkán egy tanár, akiről iskolát neveztek el, akire ebben az évben azért emlékezem meg, mert 125 éve született.

Példát mutatott kitartásban, megmutatta, hogy kell talpra állni, amikor nagyon rossz időszakot kellett átélnie.

Tartsuk meg őt emlékezetünkben, ez a feladat mindannyiunké!

Életrajzának megírásakor, s a róla szóló dal megkomponálásakor szerettem volna őt tisztelettel és szeretettel megismertetni mindenkivel, gyermekkel és felnőttel egyaránt. Célom volt, hogy minél többen tudjanak róla, s hogy mindenki számára elérhető legyen a sok információ, melyet egészen kivételes, kedves és nagy tiszteletet érdemlő családja segítségével tudtam összegyűjteni.

Emlékezzünk hát Békefi Ernőre, mert ő egyike azoknak, akiket nem szabadna elfelejtünk, akit meg kellene becsülnünk, s akit méltó módon kellene gyermekeink számára tovább örökíteni.

M

Fotó forrása: https://pixabay.com/hu/photos/r%C3%B3zsa-k%C3%B6nyv-r%C3%A9gi-k%C3%B6nyv-kivirul-2101475/