Ismét befejeztünk egy tanévet, a huszadikat zeneiskolánk
történetében.
Mindig örülök, amikor azt látom, hogy a növendékeink mindent
megtesznek azért, hogy azt a tudást, melyet megszereztek tőlünk, egy picit
megmutathassák szeretteiknek. Jó érzés látni az igyekezetüket, ahogy egy pici
előképzős is összpontosít, hogy minden hang a helyén legyen, és szépen
megszólaljon az általa előadott muzsika.
Ebben a húsz évben számtalan gyermeket tanítottunk meg a
hangszeres és énekes zene alapjaira. Járt hozzánk sok-sok fiú és lány, akik
valamilyen mértékben rendelkeztek zenei tehetséggel.
A tehetség az, melyet nem tudunk adni. Kapjuk, nem egyforma
adagokban. Embernek nincs akkora hatalma, hogy befolyásolni tudja mértékét. Nem
lesz több belőle akkor sem, ha a világ legbefolyásosabb embere mondja, hogy
van. Akaraterővel, szorgalommal és kitartással tudjuk alakítani, de az adottság
nagymértékben befolyásolja azt, mennyire könnyű, vagy éppen nehéz eljutni egy
bizonyos szintre.
Nálunk szerencsére mindenki tudja, hogy a zenélést nem forintban,
nem kilóra mérik, hanem érzésre, és örömben. Furcsa ugye? Amikor csak az ér
valamit, amiből pénzt lehet csinálni, akkor vannak olyan gyermekek, akik
muzsikálnak. Nos, felnőttek is léteznek, akiknek nem a szereplés a fontos,
hanem maga a zene által adott semmivel nem pótolható boldogság.
Ezért kell nagyon óvatosan bánni a zenetanulással. Hányszor
látunk olyan gyermekeket a neten, akik négy, öt évesen szörnyű nehéz darabokat
játszanak, és mindenki ámul, hogy újabb kis Mozart született. S közben senki
nem gondol arra, hogy ezek a gyermekek milyen nehéz fizikai terhelésnek vannak
kitéve, aprócska kezükkel mennyire nehéz lejátszani ezeket a műveket, s hogy
mennyi szépséges gyermekeknek szánt zenéből maradnak ki.
Óvni kell a gyermekeket, figyelni rájuk, s úgy vezetni őket,
hogy az nekik legyen jó. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a koruknak megfelelő
zenét játsszák, hogy ők legyenek a fontosak egy koncerten, de meg kell őket
tanítani figyelni, viselkedni, s tudniuk kell, hogy eredményt csak gyakorlással
lehet elérni. S nem igaz az, hogy pillanatok alatt lehet valakiből híres, nagy
előadó.
Senki nem gondolja, hogy Mozart milyen sokszor háborodott
fel azon, hogy a zenéjét nem hallgatják meg, hogy Bach mennyit küzdött a
feletteseivel, akik állandóan meg akarták neki mondani, hogy mit játsszon, hogy
Michelangeloval még Dávid szobrának orrát is át akarták alakíttatni, mert azt
gondolták, ha náluk van a pénz, akkor a művészet is az övék.
Ma már csak a műveket halljuk, látjuk, s nem gondolunk bele
abba, ami mögötte van.
Nehéz munka, sok évig tartó gyakorlás áll egy-egy bevégzett
alkotás, vagy lejátszott darab mögött.
Szerénységre nevelünk. A szerénység és az alázat
létfontosságú, de nem félreértendő kifejezések.
Alázattal vagyunk a művek iránt, a zeneszerzők felé, a
tanulás fontossága irányában, de ugyanakkor tudjuk, mit nem engedhetünk meg
semmiképpen, s ezt határozottan és megdönthetetlenül megtartjuk.
Szerények vagyunk, mert tudjuk, hogy nem vagyunk
mindenhatók, s hogy vannak nálunk nagyobb tudásúak. Nem gondoljuk, hogy már
nincsenek céljaink, mert a zenésznek mindig van újabb zenéje. Ha ez már nincs,
akkor letesszük a hangszert, és elhallgatunk, akkor az egész totálisan
felesleges volt.
A zenész nem áll meg, nem hagyja abba, és nem hiszi azt,
hogy a csúcsok csúcsán van. Sokan gondolták már így. Elbízták magukat, és az
élet úgy hozta, hogy elveszítették mindazt, amiről azt hitték, hogy
meghatározza őket. Kezdetben tanítják őket, eljutnak egy bizonyos szintre, majd
rossz körökbe kerülnek, csillogást, sikert ígérnek, könnyű boldogulást, sok
pénzt, befolyást. Egy darabig működik szépen minden, aztán az ember vagy rájön,
hogy mindez hazugság, és kiszáll, változtat, vagy a mindent beígérők hagyják
el. Mindegy is, az eredmény ugyanaz.
Fontos dolgok ezek. A mi tanítványaink lehet, hogy nem
lesznek művészek, de valami furcsa módon örökre kapcsolatuk lesz a zenével.
Kétféle zene létezik. Az egyik a harsány, magamutogató, rikoltó,
egyszerű és népszerű zene, amit sokan ismernek, és sokan gondolják, hogy
értenek hozzá.
A másik… hát azt nagyon nehéz meghatározni, mert az mélyen
érint bennünket.
Finomság van benne, rendkívül széphangzású, néha könnyeket
csal a szemünkbe, máskor pedig mosolygunk hallatára. Minden hangjára,
periódusára odafigyelünk, még a légzésünket is lehalkítjuk, hogy ne maradjunk
le egyetlen momentumáról sem.
A két fajta zene olyan, mint amikor károg egy varjú, s utána
meghalljuk a csalogány énekét. Ha csak a varjút halljuk mindig, nem tudjuk, hogy
létezik csalogány is, és azt hisszük, az előző a legszebb hang a világon.
Sokan megpróbálták már öncélúvá tenni a zenélést, sikerült
is, de az utókor mindig tudja, hogy az volt, és nem érdekli az ilyesmi. Bachra
is azt mondták, hogy ő csak egy helybéli kis orgonista, de a nagy művész, aki a
vele való megmérettetésre érkezett, mégsem mert kiállni ellene, amikor a
távolból meghallotta, hogyan improvizál a fakó ruhát viselő, önmagával is
szigorú zeneszerző. S ha ma megkérdeznénk, kinek a nevét tudja valaki, az akkor
dicsért művészt, vagy Bachot, tudjuk, mi lenne a válasz.
Büszke vagyok a mi kis muzsikus tanulóinkra. Remélem, hogy
akik befejezik a nálunk való tanulást örökre megtanulták, hogy csak a csalogány
énekét érdemes hallgatni.
Nekünk csalogányaink vannak, akik még csak most tanulják a
finomságot, a művekhez való óvatos közelítést, a pontos előadást. Vigyáznunk
kell rájuk, a helyes utat kell nekik mutatnunk, akkor is, ha az a nehezebb, hogy
még soká hallhassuk őket, és gyönyörködhessünk a pici ujjacskák által
megszólaltatott művekben.
Nem vagyunk nagy zeneszerzők, nem leszünk híresek, de itt
vagyunk, ezen a kis helyen, ebben a faluban, és azon igyekszünk, hogy minél
több gyermek felnőtt élete legyen értelmes, élhető, és szebb azáltal, hogy maga
is le tud játszani dalokat, zenéket. Azt akarjuk, hogy megtanulják, hogy a
tehetséget a lehető legnagyobb mértékben műveljék ki magukban azért, mert az
ajándékot szeretetből adják, és a megajándékozott megbecsüli, ügyel az
ajándékára, sok-sok évig megtartja, figyel rá, hogy sokáig az övé lehessen.
De összetörhető, megsérülhet, és tönkre tehető, vagy
átalakítható valami egészen mássá is, amely már egyáltalán nem hasonlít az
eredetire. Bízzunk abban, hogy egyszer majd olyan világban élhetünk, ahol mindenki
igazából tud zenélni, énekelni, mindenki érzi a boldog perceket, amikor játszik.
Akkor majd minden sokkal jobb lesz.
M
Fotó: https://pixabay.com/hu/r%C3%B3zsa-narancss%C3%A1rga-vir%C3%A1gok-kott%C3%A1k-2366341/
