Elkezdődött az olimpia. Drukkolunk, izgulunk, várjuk az
eredményeket.
Csodálattal tölt el az, hogy mekkora erőfeszítés, akaraterő,
szorgalom, kitartás lakozik ezekben az sportolókban. Micsoda iszonyatos energia
kell ahhoz, hogy valaki képes legyen ilyen hatalmas teljesítményre. Milyen
óriási lelki munka, összpontosítás szükséges egy megmérettetéshez.
Feltesznek mindent arra a néhány percre, mely utána eldönti,
hogy folytatódik az életük.
Megpróbálják a lehetetlent, félreteszik a fájdalmat, a
rendkívüli nyomást, mely rájuk nehezedik ilyenkor és hajtanak.
Megmérettetnek a világ szeme előtt. Ha rájuk kerül a sor, ők
következnek. A nézők szórakoznak, s talán csak akkor figyelnek, ha számukra
ismert nevet mondanak be. Csak akkor keltik fel az érdeklődésüket, ha valami
különöset tesznek a sportolók. Mondjuk, megsérülnek, de mégis végig csinálják a
gyakorlatot.
Mindenki a győzelemért küzd, mert aki nem áll a dobogón, az
kevesebbet ér. Aki nem első, lemarad, eltűnik a várakozás, elvétetik a remény,
és egy óra múlva már senki nem tudja, ki volt a negyedik, vagy ötödik befutó a
pályán.
Elillan minden, amiért évekig gyakoroltak, amire feltették
az életük nagy részét. Tovalibben, ahogy a szél felkapja a madártollat, vagy
egy elengedett lufit.
Sokszor másodperceken múlik, vagy még annyin sem, hogy
hogyan alakul a rangsor. Tényleg a rangsor elnevezés a legtalálóbb ebben az
esetben.
Könyörtelen, embert próbáló helyzet, melybe nézőként bele
sem gondolunk.
Miért nem örülünk annak, hogy kijut valaki egy ilyen neves
versenyre? Miért nem jó az, ha egyszerűen ott volt, és megtette, amit ott,
abban az adott helyzetben tudott? Miért poén az, hogy bizonyos országok
nem szereznek érmeket, de ott vannak minden alkalommal? Miért baj, ha egy
nemzet a népviseletben vonul végig a megnyitón? Miért gúnyolódnak azon, ha a szervezők értelmes, megjegyzem az ember életében olyan fontos mondanivaló köré fonják a
műsort? Miért nem jó, ha nem szórják a pénzt, de attól még
ötletekben gazdag, látványos, és sokat mondó, mély tartalmú előadást látunk?
Elvárjuk, hogy arannyal térjenek haza a sportolók, de ha
elérik ezt a célt, akkor rögtön arra gondolunk, hogy biztosan csalt. Miért? Nem
lehet elfogadni, hogy valaki valamiben jó, és kész? Miért baj ez? Miért kell
irigykedni, rosszindulatúnak lenni, és főleg miért kell megalázni, lenézni
bárkit is?
Aki ott van, arra büszkének kellene lenni. Mindegy, hogy
milyen eredményt ér el, mert már az is óriási teljesítmény, melyre csak ő volt
képes.
Olyan borzasztó lenne, ha tudnánk örülni? Ha feltételeznénk,
hogy valaki csak azért ér el bármit, mert volt hozzá mersze, ereje, tudása,
kitartása, szorgalma…? Bármennyire is
úgy tűnik, kevés munkával, mások beszennyezésével lehet csak érvényesülni,
attól még néha bebizonyosodik, hogy ez nem így van.
Mozart életében nem tudta bebizonyítani kortársainak, hogy ő
az egyik legjobb zeneszerző. Nem engedték bemutatni operáit, rengeteg apró-cseprő
kitalált, vagy valós indokot találtak arra, hogy miért nem szeretik őt, vagy a
zenéjét. Sokan, sokáig éltek csak azért, hogy megnehezítsék az életét, melyet ő
saját maga, e segítség nélkül is meg tudott tenni. S mi lett belőle? Ma már
tudjuk.
Aki felvállalja, hogy megmérettetik, akár sokszor is, az
kiteszi a lelkét a közönség elé, és azt mondja, tessék, itt vagyok, ilyen
vagyok, ezt tudom, de ez az életem, ezért érdemes élnem. Futok, úszom, küzdök,
amennyire bírok. Eltiporhattok, vagy felemelhettek, kinevethettek, vagy
megérthettek. Mindenképp ti választotok, de a döntésetekkel nem csak az én
életem lesz más, hanem a tiétek is, ti is megmérettettek általa, nem csak én.
Örüljünk hát, hogy vannak társaink, akik bátrak, akik
felvállalják a nehezét is, mert ők nem kerülhetik ki azokat a helyzeteket,
amelyek kellemetlenek, vagy félelmetesek, vagy éppen nehezebbek. Tiszteljük
őket, becsüljük meg az eredményeiket, mindegy, milyen nemzethez tartoznak! S ha
nem esik nehezünkre, egy kicsit szerethetjük is őket, attól sem lesz senkinek
semmi baja. Mi lenne nélkülük?
A megnyitókon általában sok-sok ember teszi a dolgát. Van,
aki kiemelkedik énekével, táncával, s vannak, akik „csak” végig lépkednek a
pályán, tartva egy kelléket… itt, ezen az estén láthattuk, mennyire boldog volt
mindenki, örültek, élvezték még azt is, hogy egy útbaigazító nyilat viseltek a
ruhájukon, és egymás mellett álltak. Ez a lényeg.
M
Fotó: Deák Viola Helena
