Már kora reggel arra ébredtem, hogy a forróság úgy döntött,
marad még kicsit közöttünk. Ilyenkor az embernek nincs kedve semmihez.
Izgalmas várakozással gondoltam a mai kiállításra, melynek
helyszíne az Aranykárász kemping volt.
Joggal kérdezhetnénk, mi köze van egy kempingnek a
művészethez.
Rajkán sok minden másképpen van, mint máshol. Talán már
közhellyé avanzsálódott ez a mondat. Kimondjuk sokszor, és úgy is gondoljuk. A
kemping esetében is találó mondatnak bizonyult, de pozitív értelemben.
Különbözik a többitől, mert benne van a szív és a lélek.
Minden évben fejlődik, alakul, változik, kicsit még szebb lesz anélkül, hogy a
természet megbocsáthatatlan megváltoztatása megtörténne. Az ember úgy érzi, jól
megfér a fák, a víz, a növények és az állatok között, s közben egyik sem
zavarja a másikat.
Képzeljük ide a művészeket, akik másképpen látnak, mint mi,
talán néha másképpen is gondolkodnak, s ezt ki is tudják fejezni. Hogy ebből ki
mennyit és mit ért? Ez az a kérdés, melyet nem szükséges megválaszolni.
Negyedszer rendezték meg a Art Flexum művésztelep hetét, idén Magyar Mónika,
Gollowitzer Szabina, Sebestyén Ákos, Sáfár Szabolcs és Sudár Éva részvételével.
Mit nyújthat egy ilyen alkotótábor a község lakosainak?
Miért kellene megnézni őket? S főleg, miért csinálják ezt az egészet?
Ahogy közeledtem a képek felé, eszembe jutott sok-sok
gondolat. Színek, élénkek, harsányak, vagy éppen visszafogott aprócska
pontocskák, a fekete és fehér árnyalatai, a sárga, mely megtöri e két szín
barátságát…
Nem nagyon lehet elmondani, mit láttam, mert a művészet
lényege pontosan abban rejlik, hogy nem kellenek hozzá szavak. Az ember oda
megy, ad egy esélyt az alkotásnak, hagyja, hogy hasson rá, hogy
elgondolkodtassa, aztán tovább sétál.
Marad-e valami belőle holnapra? Az alkotó már messze jár,
viszi magával a képeit, a kempingbe új lakók költöznek, a nap perzselő sugarai
mások bőrét érik el. Mi marad?
Megmarad a hangulat bennünk, ahogy a fák árnyékai rávetültek
a fehér papírlapokra, a festett vásznakra. A hűs szellő, mely óvatosan, éppen
hogy csak egy kicsit bátorítva megsimogatja vállunkat, mintha csak azt mondaná:
bírd még ki egy kicsit, mindjárt hűvösebb lesz, addig majd figyelek rád. A
madarak éneke, akiket nem kért fel senki, ők mégis a legmegfelelőbb zenei
aláfestést nyújtották nekünk. S maradnak a gondolatok, s ez nem kevés.
Tudjátok, lehet hőség, forróság, türelmetlenség, mellyel már
alig bírjuk kivárni a lehűlés időszakát, de ez a kiállítás azt is mutatja
számunkra, hogy mindig lehet valami olyan kifejező eszközt találni, mellyel
értelmes elfoglaltságot találhatunk magunknak.
Mindig könnyebb megnézni, megérteni egy századokkal korábban
készült művet, mint egy mait. Ezek az alkotások olyan frissek, és olyan
aktuálisak, üdék, mozgalmasak, élők, szinte már megszólalnak.
Itt készültek helyben, az alkotóikra hatással volt a hely
szépsége, békessége, vidámsága, komolysága, realitása, fantáziája.
Kár, hogy nem néztétek meg, mert ez csak ma, csak most
létezett.
Megmutatom Nektek képeken a kiállítás egy részét. Tudom,
hogy nem adja vissza az eredetit, hiszen a saját szemetekkel kell látni a
jelent, de talán, ha megnézitek, rájöttök, hogy kimaradtatok valami jó
dologból, és jövőre ott lesztek Ti is.
Magyar Mónika
Nekem ez a kép azért tetszik, mert ha soká nézem, meglátok benne
egy arcot, lehunyt szemet, összehúzott szemöldököt, orrot. A következő
pillanatban valami egészen más jut róla eszembe.
Gollowitzer Szabina
A legfiatalabb művész négy képet készített. Látok benne egy
fejét alázatosan meghajtó, bölcs madarat, aki már megélt sok mindent a
világban.
Sebestyén Ákos
Első gondolatom a vidámság volt. Mennyi összetevő kell
ahhoz, hogy valami elkészüljön, összeálljon, működjön. A hideg színek a
melegekkel karöltve alkotják meg a kerek egészet, míg valami megfoghatatlanná
egyesülve hagyják, hogy megálljunk előttük és gondolkodjunk. S benne van valami
más is. A remény. Lehet, hogy közelről káosznak tűnik minden, és alig látunk ki
a rosszból, de ha kicsit megállunk és nézelődünk talán valamikor rájövünk,
megtaláljuk a játékosságot, a finomságot, a gyengédséget, és azt a pici kis
jót, ami ott bújik a mindennapok könyörtelenségében.
A szögesdrót körbe tekeredik a hármashatárnál ezen póznán. Fekete-fehér
fotón láthattuk a kiállításon a megrendítő, és mindenképpen nagyon aktuális
szimbólumot, mely felkiáltójelként áll előttünk, most már ezen a képen is.
Sudár Éva
Imádom ezt a türkizzöld színt, rögtön odavonzotta a szememet
a kép. Mostanában sokat foglalkozom a régi dolgokkal, tárgyakkal, épületekkel.
Lehetne egyszerűen csak egy fal, melyet sokszor lefestettek az emberek, aztán
néhol lepergett róluk egy-egy réteg, melyből láthatjuk hányszor, s milyen színűre
mázolták be a felületet. Nekem égboltot, vizet, várost mutat, tornyokat,
habokat, harcokat, küzdést és megnyugvást.
Jó, ha megnézitek, s jó, ha Ti nem ezt látjátok. De jó! Mert
akkor Ti láttok, éreztek, beszéltek és éltek.
M
Fotók: Deák Írisz Hermina
