Vannak olyan szavaink,
melyeknek jelentését tudva, sokan úgy gondolják, nem vonatkozik rájuk.
Ez a szó is ilyen.
A gyerekektől elvárják,
hogy mindennap bejárjanak iskolába, az órán bármi történjen, figyeljenek oda,
fogadjanak szót, tartsanak be minden szabályt, akár van értelme, akár nem,
délután folytassák otthon. Írják meg a leckét, tanuljanak, magoljanak.
Tegyék ezt ősztől nyárig,
sok-sok éven keresztül. A szülők természetesnek gondolják, hogy ők kitartanak.
Elvárják, hogy ne legyen velük gond, hogy jó jegyeket hozzanak.
A felnőttek leszoknak erről
a szép tulajdonságról. Elfelejtik, elhagyják, kitörölik a memóriából.
Valahogy kevesebbszer kérik
rajtuk számon, hogy amit elkezdenek, folytassák, vagy fejezzék be, de ne hagyják
abba a felénél.
Hajnalban nehéz felkelni,
kimenni a vonathoz, és elkezdeni a napot, de a nap egy ici-pici, még sápadt
fénnyel biztatja a korán kelőt, jobb lesz. Csak elkezdeni nehéz.
Folytatni is az. Nagyon
nehéz, de csak úgy van értelme. Jól átgondolva nem is olyan nagy kunszt megtanulni
egy hangszeren, nem is akkora varázslat eljárni nyelvtanfolyamra, és főleg,
egyáltalán nincs abban semmi különleges, ha belekerülünk egy barátságba.
De igen. Nehéz megtanulni
zenélni, nehéz nyelveket tanulni, nehéz megtartani egy igaz barátságot.
Mindhez kitartás kell.
Akarni kell. Felnőtt korban sokkal nehezebb. Hogy miért? Mert ott már nincs
senki, aki kötelez rá. Magunknak csináljuk. Saját magunkat formáljuk vele,
nekünk lesz tőle jobb, mi leszünk általa többek, műveltebbek.
Itt ásták el a csapdát. Ha
nem muszáj, akkor csak belekezdünk, de amikor kiderül, hogy nem töltik a
fejünkbe a tudást, ahogy azt a régi tanítóink mondogatták, csak úgy abba marad.
Már nem érünk rá, más programunk van, nem jó a tanár, s a legjobb esetben
visszajelzünk neki, hogy nem megyünk többet.
A kitartás furcsa dolog. Ha
egyszer sikerült, máskor is menni fog, de ha nem jön össze, talán soha nem lesz
a sajátunk.
Együtt jár vele más
tulajdonság. Az irigység arra, aki birtokolja, a sok-sok meló, amíg magunkban
lerendezzük, hogy mi miért nem… mert ezt addig kell mondogatni, amíg már magunk
is elhisszük. Rengeteg idő az is, amíg a másikra ráhúzunk különböző negatív
tulajdonságokat, és kínok között megtaláljuk azt a dolgot, amire végre azt
mondhatjuk, hogy na, mondtam én, hogy neki sem megy minden. S ha nem találunk
ilyent, mert mondjuk, nem ismerjük a másikat annyira, akkor jön egy viszonylag
könnyű tevékenység, a kitalálás. Kitaláljuk azt, ami nincs, és jó sok embernek
elmondjuk, talán akkor igaz lesz.
Ennél sokkal könnyebb kitartani.
Végig csinálni. Kevesebb energia.
Ha rájövünk, hogy működik,
elérhetjük céljainkat, megváltoztathatjuk életünket, szert tehetünk értékes
emberek barátságára.
Mert a barátsághoz is
kitartás kell. Ha fontosnak érezzük a másik embert, ha úgy gondoljuk, jobb az
életünk vele, általa, mert örömet és boldogságot, jó élményeket hoz az
életünkbe, és számíthatunk rá mindig, akkor nem dobhatjuk el csak úgy, szó
nélkül, csak azért, mert nem tudunk valamit rendszeresen megtenni. Azért mert
nem tudjuk, mi az a törődés, vagy a kitartás.
Túl gyorsan dobjuk el a jó
dolgokat maguk mellől. Túl hamar leradírozunk egy jó embert magunk mellől. Túl
kevés időt szentelünk arra, ami jó nekünk. Miért? Mert nem muszáj. Mert megtehetjük,
mert úgysem lesz belőle hátrányunk. De lesz, csak nem derül ki, és több, mint
valószínű, nem úgy fogjuk érezni, ahogy az egyest a mellkasunkra nehezedni
annak idején. S amit nem lát más, az nem létezik. Csak úgy néha előtör, és
akkor csak annyit tudunk magunkban mondani, szép csendben, hogy senki ne hallja
meg, hogy úgy hiányzik.
Csak akkor már a hajnali
nap nem festi be kékre az eget, és nem engedi, hogy az idő kerekét visszatekerjük.
Hogy újra hajnal legyen, és a korán kelő megérezze, mekkora kegyben részesül
azzal, hogy megláthat egy égbe magasodó, csupasz fát, melyet körül ölel a
hajnal összes színe, és reménye.
Ilyen bonyolult dolgok
ezek. Ne feledjük el, másoktól csak azt várhatjuk el, amit mi is megteszünk.
Akkor is, ha nem muszáj.
M
Fotó: Deák Viola Helena